Új novellám

Feltöltöttem egy újabb rövidke írásomat, ami filmnézés közben kívánkozott ki belőlem. Elgondolkodtam rajta, milyen is lehet úgy igazán félni, és úgy tűnik számomra ilyen lehet, bár még soha nem féltem annyira, hogy meg akarjak halni, szóval... No mindegy, erre való az írás szabadsága, játék a szavakkal, hogy úgy jelenítsünk meg egy érzést, ahogy mi azt elképzeljük. No, de elég a beszédből! Jó szórakozást a Félelem című novellámhoz, és pár gondolatnak igazán örülnék :) 

Félelem

A félelem felemészt, marja a lelkem, felzabál, tépked, szétcincál. Egyre beljebb és beljebb jut. Nincs menekvés.

Cselekvésképtelenné, mozgásképtelenné tesz, ledermeszt, visszatart mindentől, amivel legyőzhetném. Megállít, és még beljebb eszi magát.

Kívánom az öntudatlanságot, kívánom a halált, mert tudom, hogy akkor magáll. Eltűnik, felszívódik, elröppen, mint egy madár, és csak a békesség marad utána. A mérhetetlen, boldog békesség.

De nem jön a megváltás. Csak a félelem van és a fájdalom. A test fájdalma, ami a félelemből táplálkozik.

Lebénulsz, de közben fáj. Annyira fáj! Fáj a tehetetlenség, és már a remény is elszállni látszik.

A remény arra, hogy véget ér egyszer, hogy abbamarad, vagy hogy jön a megmentőd.

De nem jön. Nincs senki, aki megállíthatná, csak te magad. Ha elég erős vagy, hogy visszatartsd, hogy megállítsd, hogy legyőzd.

Elég erős vagy? Képes vagy harcolni ellene?

Harcolj vele, küzdj a végsőkig, csak így pusztíthatod el!