Szellemek - Itt vannak közöttünk?

A minap egy nagyon érdekes kérdést vetett fel valaki a Supernatural kapcsán, és én, mint túlvilág és angyal-függő (mert az is vagyok), elgondolkodtam rajta, elég mélyen.

A bemutatkozásomban már olvashattátok, hogy bátyám és keresztanyukám sem él már, és mindkettejük elvesztése mély nyomot hagyott az én mimóza lelkemben. Néha keménynek próbálok tűnni, viccel elütni a dolgokat, és azt is hihetnék azok az emberek, akik olvasták a Cofotka, mint lényt, hogy folyton mosolygok. De ez természetesen nem így van, rengetegszer vagyok én is szomorú, és boldogtalan és sokszor kívánom azt, bár meg nem történté tudnám tenni a dolgokat.

A kérdés, amiről ezen kis bevezető elején írtam, az volt, hogy vannak-e szellemek? Jók-e? Vagy rosszak? Tudják, hogy ők szellemek? Nos, azt hiszem ez mindannyiunkban felmerült már, sokan hisznek benne, sokan pedig hülyeségnek tartják az egészet, úgy ahogy van, és még magyarázatuk is van arra, hogy miért nincsenek.

Azt hiszem, mindent meg lehet magyarázni, még annak az ellenkezőjét is, amit már bebizonyítottak, na mindegy.

Én mindig is szerettem volna kicsit közelebb állni a szellemvilághoz, de nagyon úgy tűnik, hogy még nem vagyok elég nyitott az ilyesmire, pedig próbálkozom. Azonban úgy tűnik egy-két kivételtől eltekintve, nem veszem észre a jeleket, amik megmutatkoznak. Még nem éreztem olyasmit, amikről a filmekben hallani, a könyvekben olvasni. De talán nem is ez kell, elég, ha csak hiszek benne, és ha eljön az idő én is megtapasztalhatom azt, amit mások?

Ugyan még nem voltak ilyen tapasztalataim, csak hasonlóak, de ennek ellenére, én továbbra is hiszem, hogy létezhet valami más, mint amit ebben a dimenzióban láthatunk, érezhetünk, megfoghatunk.

Amikor keresztanyukám meghalt, láttam őt másokban. Egyszer mentem az utcán, a környéken ahol unokatesóm (keresztanya lánya) dolgozik, és észrevettem egy előttem sétáló ötven körüli nőt. Amikor megláttam megdobbant a szívem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy keresztanyát látom. Olyan volt a kabátja, a testalkata, a járása, sőt még a haja és a sapkája is. Egy ideig követtem, meg is előztem és megnéztem, hogy hogyan néz ki. Tudtam, hogy nem lehet ő, hiszen az lehetetlen, és meg is bizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idegen, aki hasonlít rá. Mégis furcsa érzéseim támadtak. Örültem, és ez a legfurcsább. Boldog voltam, amiért láttam azt a nőt, éreztem, hogy ez fontos, de más magyarázatot nem találtam arra, hogy miért érzem ezt. Még párszor láttam őt, amikor a környéken jártam, de aztán eltűnt. Azt hiszem akkor, amikor elfogadtam, hogy keresztanya már nincs többé.

Később megtudtam, hogy unokatesóm is látta azt a nőt, és azt mondta, hogy ebből tudta, hogy anyukája nem hagyta el, vigyáz rá, és szereti (nem pont ezekkel a szavakkal, nagyon régen történtek ezek a dolgok, és sajnos már nem emlékszem tisztán). Utólag rájöttem, hogy én is valami ilyesmit éreztem az örömön túl.

Később unokatesóm azt is elmondta, hogy keresztanya tudat alatt érezte, hogy meg fog halni. Persze ezt akkor még a lányai sem vették észre, utólag jöttek rá.

Jó néhány évvel keresztanya halála előtt a férje (keresztapukám) kifizetett egy sírt, előre megvette későbbi nyughelyüket, ezen akkor keresztanya nagyon kiakadt, de a halála előtt, már jó ötletnek tartotta.
És biztosan ti is kaptatok már ismerősöktől, rokonoktól italokat, amik most a szekrény tetején pihennek bontatlanul. Keresztanya ezeket, az italokat elkezdte megbontogatni, és azt mondta a családjának, hogy igyák meg, hiszen tök felesleges ott tartogatni, kávét ivott, amit imádott, de nem tett jót a gyomrának, és még egy rakás olyan dolgot tett, amit egyébként nem tett volna. Furcsa nem? Persze lehetne ezt is magyarázni, de én hiszem azt, hogy érezte, hogy közeledik a vége, és ezért tett meg olyan dolgokat, amiket egyébként nem tett volna, és hiszem azt is, hogy azaz idegen nő is ő volt, nem szó szerint, de ő küldte vagy nem is tudom. Magyarázatom nincs, de érzem és szerintem ez mindent visz.

Talán sokan nem látjuk őket, nem érezzük meg a jelenlétüket, de én biztosra veszem, hogy itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk, és ha eljön a mi időnk is, ott lesznek mellettünk a vég pillanatában, várni fognak ránk. Ebben bízom csak, ezért tudom elviselni, hogy már nincsenek többé, mert hiszek abban, hogy még láthatom azokat, akiket szerettem.