Múzsa és Ihlet esete a lánnyal

Figyelmeztetés: a novellában a Microsoft Word szerint durva, obszcén, bántó szavak előfordulhatnak, amelyeket nem illik papírra, illetve képernyőre vetni. Ezzel nem teljesen értek egyet, azok a szavak igenis kellenek oda, de akit ez zavar, inkább el se olvassa a történetet. Facebookos vallási nézeteket viszont valóban sérthet, valamint nyomokban agyzsibbasztó és gyenge poénokat tartalmazhat!

Szövegrészletként szerepel benne a Tankcsapda - Az alagút végén című számának egy hiányos sora és fellelhetőek a Stargate Atlantis és a Supernatural készítőinek, valamint J. K. Rowling alkotásainak szereplői.

Múzsa és Ihlet esete a lánnyal

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy huszonhárom éves lány, aki nagyon szeretett volna írni, de a múzsája baszott eljönni, így csak álmodozott arról, hogy száz meg száz oldalas könyveket írjon a szenvedéseiről.

Szenvedés, hah! Kész kín volt az élete, mert a múzsája tényleg nem törődött vele. Ő csak ült ott a fejében, és cigizgetett, meg whiskyt ivott literszámra, miközben a tévé távirányítóját kapcsolgatta, ami - mit ad isten - épp az ihlethiányban szenvedő lány szemén át látott dolgokat mutatta. Múzsa meg ki-bekapcsolgatta, és unatkozott, mert a lánnyal nem történt semmi érdemleges, ült az iskolában, néha olvasott valami szexuálisan túlfűtött könyvet, amit a barátnője mutatott neki, de még ez sem hatotta meg Múzsát.

Inkább vedelt, vagy figyelte az írásokat, amiket a lány olvasott. Vagy a filmeket, amiket nézett, na meg azt, hogy a faszbúkon osztogat meg - néha - oltári nagy hülyeségeket, amik senkit sem érdekelnek. Legalábbis a lájkok száma erről tanúskodik.

Néha elszörfölgetett a lány elméjében, a gondolataiban válogatott, hátha talál valamit, ami érdemes arra, hogy megihlesse vele a lányt. Talált is pár izgi dolgot, de egyiknek sem volt túl hosszú a kanóca, aminek hatására több oldalas novellákat tudott volna megíratni a lánnyal, így csak iszogatott csendesen, és várta, hogy jöjjön a csoda, a lány barátnőjének szivárványa, ami talán a lány szivárványa is lehet.

És csak várt…

És várt, és lassan már undorodott a sok piától, amit magába döntött. Ha nem lett volna múzsa, akik köztudottan természetfeletti erővel rendelkeztek és hallhatatlanok voltak, már valószínűleg alkoholmérgezésben szenvedne, rosszabb esetben a mája indult volna rákosodásnak, na meg a tüdeje a rengeteg cigaretta elszívásától.

Szörnyű dolgokra képes az unalom – gondolta magában és ismét kortyolt a tölgyfahordóban érlelt, minőségi skót whiskyből, ami kellemes füstös ízt hagyott maga után.

Totális züllés – folytatta gondolatmenetét, és beleszívott a cigijébe. Már csak a drogok hiányoznak. De az talán kissé már túlzás lenne. Na, nem mintha nem lennék függő így is…

Hah! Miket dumálok, hiszen én nem lehetek függő. Múzsa rosszallóan összehúzta a szemöldökét a gondolatra. Jelen pillanatban mindössze ennyi előnye volt annak, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amilyenekkel. Így anélkül hódolhatott nem-szenvedélyének, hogy az ártalmas lenne a számára. Tényleg úgy vedelte a piát, mintha legalábbis víz lenne. Végül úgy döntött, hogy ideje váltani és cigi helyett előkapott valahonnan egy kubai szivart, csak hogy teljes legyen a kép. Elkomorodott.

Jobban örült volna, ha azzal töltheti az idejét, hogy segít a lánynak írni, de hát a lány sem segített sokat.

Persze az tény volt, hogy igazán próbálkozott, és annyira akarta, de néhány semmitmondó erőltetett írásnál többre nem futotta. Pedig lett volna mit írnia, de tényleg, pár érdemleges dolog valóban történt vele… hmm… még a nyáron. Milyen hónap is van most?

Ott volt a balatoni nyaralás, aminek részletei egészen elhomályosultak, na meg a pénztárcás ügy. Megint hozta a formáját, és elhagyta, amikor bement az egyik üzletbe, és a fent említett tárgyat automatikusan a bevásárló kosárba ejtette… és szépen ott is hagyta. Ez még nem is lett volna baj, ha nem veszi ki valaki, miután ő lelépett, és öt perc múlva tért vissza, azért rimánkodva, hogy legyen meg. Persze nem lett, de miért is botránkozunk meg ezen?

Szegénység van, és biztos sokan megörülnek a könnyen jött pénztárcáknak, benne egy tízessel. Miért is ítéljük el?

Ja persze, hát az erkölcsi normák. Ahelyett, hogy az illető leadta volna az eladónak, inkább zsebre dugta. Nem is a pénz volt a lány legnagyobb gondja, persze nem jött túl jól, hiszen őt sem vetette fel a pénz, sőt. Azonban mégis inkább hű tárcáját sajnálta, aki eleddig mindig visszatért hozzá ilyen-olyan módon. Talán megunta, hogy ismét cserbenhagyták, és úgy döntött, itt az ideje megválni hűtlen gazdájától.

Természetesen nem először fordult elő, hogy a lány elhagyta a saját kezűleg készített bőr pénztárcát, amit még az ezredforduló környékén készített, igazából legalább 4-5 évvel azt követően, de eddig mindig visszajutott hozzá. Egyszer biciklizés közben hagyta el, és a szomszéd bácsi adta vissza neki.

Most viszont? Hát nem volt szerencséje, odalett a pénz, a bankkártya, meg a tárca is. Bőgött egy sort, és egyik legkedvesebb unokatesójától kért kölcsön, hogy haza tudjon menni, közben meg lezavart egy gyakorlati napot, ahol koktélokat kevertek. Legalább tudott inni egy pohárral a nagy megrázkódtatás leküzdésére.

Hát… – Tudom, ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de akkor is. – Hát… nem ért sokat.

Mindegy, túl lett rajta, sokat segített a lányon, hogy unokatestvére mellette állt és megnyugtatta, az is hogy mindkét, számára nagyon kedves barátnője segített neki. Egyikük azzal, hogy vállán kisírhatta bánatát, és együtt szidhatták az elkövetőt, a másikuk meg azzal, hogy vele is megbeszélhette a dolgot és még egy versikét is írt a tárcához. A lány azóta túl van rajta, még a rendőrök is kedvesek voltak, annak ellenére, hogy nem kecsegtettek semmi jóval, a lány nem haragudott rájuk, hiszen megint a saját ostobasága miatt szívott.

Na, de ez sem volt elég ahhoz, hogy kiteljen legalább egy novella, a balatoni út sem hatott, pedig a lány igazán élvezte és bele is kezdett a leírásba, de aztán félbemaradt. Az sem nyomott semmit a latban, hogy kétszer is eltölthetett hosszabb időt azzal a bizonyos unokatesóval. Igaz, a hétvégék munkával teltek, de a lány annyira felszabadultnak érezte magát és boldognak, hogy végre együtt lehettek. Egyik alkalommal majdnem az egész éjszakát átbeszélték, annak ellenére, hogy mindketten hullák voltak már a gletteléstől. Tényleg sokat nevetett azon a két hétvégén, és közelebbről is megismerkedhetett Gastonnal, a nagyon önérzetes macskával. Komolyan képes volt nyávogni, hogy simogassák meg, aztán meg húzódozni, hogy az ember lánya még könyörögjön is neki, hogy ezt megtehesse.

És ez sem volt elég, Múzsa mindezt nem tartotta érdemlegesnek, hogy elhívja Ihletet egy kis közös partizásra. Ő csak olvasgatta a tévében látott Harry Potteres és Once Upon a Time-os fanfictionokat, meg a szexuálisan valóban túlfűtött könyveket. Az volt mégis a legdurvább, hogy sem ezek, sem a lánnyal történő, nyilvánvalóan „unalmas” dolgok sem tudták rávenni arra, hogy Múzsa felvegye a telefont (csak azért a telefont, mert nem akart kéretlenül Ihlet elméjébe tolakodni) hogy szóljon neki.

Nem mintha Ihlet vette volna a fáradságot, hogy erős indok nélkül átmenjen hozzá. Múzsa megszokta már, hogy csak akkor telefonáljon társának, amikor komoly oka van rá, és valóban érdemesnek találja rá az ötletet, ami kipattant a lány fejéből. Máskülönben Ihlet pár keresetlen szóval tuti lerázza Múzsát, és elküldi egy helyre nyomdafestéket nem tűrő szavaival.

Kettejük kapcsolata igen különös volt. Nem voltak barátok, távolról sem, mégis függtek a másiktól. Ha az egyikük hiányzott, a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehetett összehozni egy épkézláb alkotást, illetve, hát… egy Jó alkotást. Néha meg képesek voltak őrületbe kergetni a másikat, és olyan csapongással nyomorították meg áldozatukat, hogy az illető azt sem tudta, melyik ötletét kivitelezze előbb.

A lánynál sajnos a lehető legrosszabb párosítás jött össze. Az ő ihlete és múzsája rendszeresen összecsaptak, ami ideig-óráig jó is volt, de aztán mindig odáig fajult a dolog, hogy Ihlet elhúzta a csíkot és durcásan távol tartotta magát Múzsának még csak a gondolatától is. És néha hónapokig képtelenek voltak félretenni sértettségüket, és ezt persze a lány sínylette meg, és inkább kedvenceivel töltötte az időt, fanfictionöket írogatott, néha a legellenszenvesebb vagy ellentmondásosabb szereplővel, akit csak választani lehet egy történetből.

Ők is alapvetően jók voltak, egyikük sem volt pszichopata, dühöngő gyilkos, bár az tény, elég antiszoc. volt mindegyik. Elég, ha csak Perselus Piton nevét megemlítjük, és máris láthatjuk a lényeget, és neki ő, a bukott angyal (Castiel), a Szörnyeteg (Rumpelstiltskin), a szerencsétlen tudós (Rodney McKay), meg a démonok (Crowley, Meg Masters) voltak a kedvencei, akikben főleg a nyers, és néha bántó humor volt a közös, de csak néha.

És ennyi, még velük sem fejezett be egy történetet sem, amit elkezdett írni, sőt, ha jobban belegondolt, még egyetlen egy történetet sem fejezett be. Számtalanba belekezdett már, volt, aminek még vége is lett (ezekből lettek a novellák), de egyébként mindegyik ott függött a levegőben, befejezetlenül.

A lány néha komolyan elgondolkodott azon, hogy folytassa-e, hogy neki való-e ez az egész „írjunk regényeket” dolog, aztán jöttek a visszajelzések az ismerősöktől, barátoktól, és rá kellett jönnie, hogy talán csak a regényeknél is ez hiányzik a befejezéshez. A visszajelzés.

A lány rájött, hogy milyen hihetetlenül jó ötlet a Merengő nevű oldal. Ott fejezetenként lehet feltölteni egy-egy történetet és jobb esetben kritika (szebb szóval kommentár) is jön hozzá, ami előrelendíti az ügyet. Visszajelzések jönnek, hogy „Igen! Jó az, amit csinálsz, csak folytasd!” Ez hihetetlen erőt ad, meg persze a környezeti benyomások, amik tényleg segíthetnek, hogy Múzsa és Ihlet ismét összeálljanak, na meg egy kis tehetség sem árt.

A lány azon agyalt, hogy elkezdi feltölteni ezeket, hogy Múzsán keresztül meggyőzze Ihletet arról, hogy igenis érdemes békében élni. Mert akárhányszor összevesznek, Ihlet képtelen hamar megbocsátani és visszatérni, hogy rásegítsen a dolgokra. Annyira dacos volt és önérzetes, mindig azt várta, hogy Múzsa bocsánatot kérjen tőle, akkor is, ha nem ő volt a hibás. Ráadásul Múzsa sem volt épp kutya, ő is nagyon keményfejű tudott lenni és inkább italba fojtotta tehetetlen dühét. Az volt a baj, hogy még csak le sem tudott részegedni, ihatott akármennyit, földöntúli létezése nem adott erre lehetőséget.

És most is ez volt a helyzet, mindketten dühösek voltak, a másikat hibáztatták, önfejűek voltak és nem kértek bocsánatot, és nem jött a szivárvány. Illetve talán mégis.

Múzsa nagy szorgalmasan döntötte magába az italokat, miközben a tévét bámulta.

Megint az a fránya faszság! A búúk… És már a humorom sem a régi!
A lány a barátnőjével csevegett… órán. Mikor máskor? Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy az ember lánya a barátnőkkel csevegjen. Az óra valóban unalmas, főként az hangzik el ebből a tanár szájából is, mint a korábbiakéból, éppen csak nem szóról-szóra ismétli el az anyagot. Ötféle tanár, ötféle megfogalmazása ugyanannak az anyagnak, és az élet máris happy.

A lány őszintén szólva inkább a gyakorlaton lett volna, aztán rájött, hogy hoppá, hiszen a tanárok szerint épp azon ül…

Hmm, itt valami hibádzik, a gyakorlat nem arról szól, hogy azt valósítjuk meg fizikailag, amiről eddig elméletben tanultunk? Mégis miért ülünk akkor gazdasági számítások órán Elábét, Költséget meg hasonló érthetetlen dolgokat számolva? Most komolyan, mit kezdünk ezzel, ha majd a vendég előtt állva felvesszük a rendelést? Ja és a mikroorgazmusokról ne is beszéljünk. Ja nem, az mikroorganizmus, a tanár szerint nem ugyanaz a kettő… Tényleg, melyik marha szerint egyezik a két dolog? Az egyik sok kis örömet jelent, ami rendszerint a – nagyon – jó szex közben jelentkezik, a másik meg szabad szemmel nem látható legkisebb élő szervezeteket, amelyek azért léteznek, hogy kínlódást okozzanak órán, amiért századszorra említik meg őket.

Szerintem már ők is unják. És biztos csuklanak is, már ha a baktériumok képesek az ilyesmire. Természetesen mindenki tudja, hogy nem képesek rá, de azért tegyük fel, hogy elméletben azok, csak most, hogy legyen egy kis humoros vonala a szövegnek.

Szóval a lány ott ült és olvasta az üzenetet, majd a novellát, amit barátnője írt arról, hogy előző nap meglátta a szivárványt, ami elindított benne valamit. Múzsa felkapta a fejét.

– Ez már valami! – kiáltott fennhangon. Erősen koncentrált, egyetlen betűt, egyetlen érzést sem akart elmulasztani, miközben a lány olvasott. Mélyen meg volt hatva, ezt Múzsa is érezte, és látta, ahogy a lány szeme elhomályosul a könnyektől, mert ő meg éppen alig látott valamit a képernyőn. És ekkor elhatározta magát és felvette azt a telefont.

Sokáig győzködte Ihletet, számtalanszor bocsánatot kért, és mentális kapcsolatuk lévén elküldött mindent, amit ő is látott, és úgy tűnik, ez meggyőzte. Eleinte vonakodott, csak pár bekezdést sikerült kicsikarniuk közösen a lányból.

Ihlet most tényleg igazán dühös volt, de nem csak Múzsára, hanem Megérzésre is, amiért az nem döntötte le a lábáról a lányt, amiért nem győzte meg őt arról, hogy ne másolja be a tizenkét oldalas novellát a több, mint kétszáz oldalas kisregény helyére. Úgy tűnt ez minden baj forrása, a lány azóta nem tudott írni, tényleg olyan hihetetlenül jól fogalmazta meg azt a száz oldalt, amit nem mentett el több helyre, és annyira erősen próbálta felidézni, hogy mit is írt pontosan, és annyira… nem ment!

Pedig már épp kezdett belejönni, már majdnem az első könyv végére ért, a főszereplője már kezdett kilábalni a családja halála felett érzett mérhetetlen szenvedésből, már olyan közel járt, és a lány annyira dühös volt saját ostobasága miatt, hogy képtelen volt egy normális novellát, egy normális cikket összehozni.

Időről-időre felmerült benne, hogy mennyire hülye és idióta és mekkora egy barom volt! Időről-időre próbálta újra megírni azt a száz oldalt, de tudta, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha egy hipnózis alkalmával magnóra mondhatná [Apropó, nem ismer valaki egy ilyen orvost?], akkor hozhatná csak vissza, ha visszamehetne az időben.

Ó, hányszor kívánta már ezt! Hányszor próbálta megváltoztatni a megváltoztathatatlant! Miközben sejteleme sincs arról, hogy azok a szörnyűségek (szerettei halála), amik vele történtek, azok a hibák, amiket életében elkövetett (sok ilyen van), mind azért vannak, hogy előrelépjen, hogy tanuljon. Hogy megtanulja kezelni őket, hogy feldolgozza őket, hogy legközelebb helyesen döntsön. De mégis csak volt róla sejtelme, leírta egy novellában, ebben a kis szösszenetben, ám mégsem tudta felfogni ép ésszel. Belegondoltál már a végtelenbe? Hát ez pont olyan.

De hiszen ő maga választotta ezt, még régen, még mielőtt a földre jött és belekezdett nehéz életébe. Mindenki maga választja ki, hogy hová szülessen, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie, a lelki fejlődés érdekében. És ő ezt választotta magának, és úgy tűnik sokadik hibájából sem tanul. És ezért volt leginkább dühös magára, meg a világra. Tudta, hogy ezt le kell küzdeni, tudta, hogy fejlődnie kell, és mégsem tett semmit. Nem igazán tudta, hogyan tegye, és néha ez is csak kifogás volt.

Lényeg a lényeg, Ihlet piszkosul dühös volt, ennyire még soha nem volt az, de most meglátta a pislákoló fényt, a kibaszott hosszú, koromsötét alagút végén. Hosszú ideig tartott, hogy kissé lenyugodjon, és még mindig forrt benne a düh Megérzés iránt, aki úgy elcseszte, Múzsa iránt, aki folyton feldühítette, a lány iránt, aki nem volt képes hallgatni önmagára, és Ihlet magára is dühös volt, de most nagyon úgy tűnt, a lány barátnőjének szivárványa a lány szivárványát is jelentette.

Sziasztok!


Idétlen idők óta nem írtam semmi olyasmit, amit feltehettem volna a blogra. Igazán röstellem, de egyszerűen nem ment, Ihlet dühös volt és egy időre cserben hagyott, de ezt magamnak köszönhetem. Nemrég azonban történt valami. Mégpedig Ostika történt, és ez segített, szóval ezzel a novellával szeretném neki megköszönni a szivárványt és a bétáskodást! Meglepően őszintén írok ebben magamról, kissé felturbózva, és ez meglehetősen szokatlan tőlem. Rendben, hiszek dolgokban és ezt bevallom, és elmondom a véleményemet is dolgokról, valamint köztudott, hogy minden írásunkban kicsit magunkról írunk, hogy milyenek szeretnénk lenni, hogy kit kedvelünk, de itt és most nyíltan írok a saját hibáimról, és rólam tudni kell, hogy nagyon nehezen nyílok meg bárkinek is. Ha igen, akkor sem mondok el neki mindent. Előre bocsánatot kérek, de nincs olyan ember, akire minden titkomat rábíznám, mindenkinek elmondtam már dolgokat magamról, sokszor kényes dolgokat, de nincs olyan ember, aki együtt ismerné az összes létezőt. Hogy J. K. Rowling szavait idézzem: „Nem szívesen raknám egyetlen kosárba minden titkomat”. Persze itt most szó sincs olyasmiről, mint a Harry Potter hetedik kötetében, de azt hiszem nincs olyan ember, aki egy másik emberre bízná minden hülyeségét. Ebben gondolom, sok minden közrejátszik, legyen az a szégyenérzet, a gondolat, hogy az a barát, testvér, rokon, társ elveszti a bizalmam, vagy hogy totálisan bolondnak néz, esetleg kiábrándul. Ez velem is így van, és a hibáimat a legkevésbé sem szeretem szétkürtölni, gondolom, értitek miért. Most mégis sikerült összehozni ezt, ami a tegnapi noszogatás hatására esett meg, amit Ostikától kaptam a közösségi oldalon. Illetve ez adta a lendületet, hogy megírjam, de az ihletet a novellában leírt esemény hozta meg. És azt hiszem, ez kellett is, ez az őszinteség, hogy tovább tudjak lépni a holt pontról. Remélem ezek után sikerül több dolgot hoznom nektek. A Méreg folytatását egyelőre nem ígérem, de vannak más ötleteim, amik talán megvalósulhatnak. Reménykedem a legjobbakban.

Cofotka voltam

Méreg

I. rész

A lény sokféle testben volt már, számtalan emberi testben. Általában csinos nők teste felett vette át a hatalmat, és most is egy ilyen lányt választott. A lánynak persze fogalma sem volt, hogy létezik az ő világa, így nem is ment sokra az ellenkezésével, miután már megszállta.
A lény undorodott attól, hogy ezt kell tennie, undorodott attól, hogy fel kell húznia az emberbőrt. Gyűlölte az embereket, megvetette őket, gyűlölte a gyengeségüket, a nyavalygásukat, azt, hogy annyira rettegtek mindentől, hogy inkább könyörögtek, sírtak az életükért, mint hogy harcoljanak.
Ez a lány is könyörgött neki, mikor már a testében volt, a nevét nem tudta, és nem is érdekelte. Könyörgött neki, hogy hadd kaphassa vissza a testét. Azt mondta, bármit megtesz, csak hadd kapja vissza. De ő csak nevetett, hangosan kacagott a lányon, majd elhallgattatta őt és olyan mélyre űzte a saját testében, hogy a lény már azt hitte, meg is szűnik létezni. Alig érezte a saját tudata mellett, és igazából remélte, hogy így lesz, hogy felszívódik és nem zavar majd sok vizet.

Régen ő is ember volt. Gyarló, félelmekkel teli, reménykedő, szentimentális, gyenge emberi lény, még némi jóság is szorult belé. Isten imádott teremtményeként létezett ő is, és gyűlölte magát azért, hogy nem képes megtenni dolgokat. Boszorkány volt, de mit sem ért a hatalma, mert nem tudta megbánás nélkül használni az erejét, hogy felülkerekedhessen önmagán és másokon. Titkon ezt akarta, de soha nem volt elég bátorsága és ereje hozzá. Aztán meghalt és lekerült arra a bizonyos helyre, és minden megváltozott, egy ideig még ellenkezett, de aztán hamar megtanulta a leckét, és arra is rájött, hogy többé nem akar emberré lenni.
Hatalmat kapott, örök fiatalságot, és többé már nem volt semmi, ami visszatarthatta volna attól, hogy azt tegyen, amit csak akar, nem volt már bűntudata, hogy bánkódjon tettei miatt.
Boldogság és elégedettség töltötte el, amikor megkapta ajándékait: a hatalmat, az erőt. Az erőt, ami nem tüntette ki a többiek közül, de amivel uralkodhatott a gyűlölt emberek felett.
És ezeket Neki köszönhette, mesterének, mentorának, felszabadítójának, úrnőjének. Ezek után pedig bármit megtett volna érte, még azt is, hogy eljátssza a megtért jó kislányt, azok után bármit, hogy kihozta őt a pokolból.
Úrnője egy fontos faladattal bízta meg, és ugyan nem fűlött a foga a feladat bizonyos részéhez, ő mégis azonnal igent mondott arra, hogy közel férkőzzön ahhoz az emberhez, aki segíthetett a céljaik elérésében. Megpróbálta elhitetni vele, hogy ő más, hogy ő nem olyan, mint a hozzá hasonló lények.


A fiatal férfi eleinte gyanakvó volt, ellenséges, tartózkodó és elutasító. Végül is egy született jófiú volt, nem rontotta meg az a világ, amibe a szülei és a fivére rángatták. Lehetetlen feladatnak tűnt alapjaiban megváltoztatni, és a nő hamarosan rájött, hogy hogyan érje el a céljait. A srác jóságára alapozott, elhitette vele, hogy jó célt szolgál azzal, ha megteszi, amit ő mond neki. Sokáig tartott, amíg meggyőzte, de végül, ugyan nem maradéktalanul, de sikerült is neki.
A férfi egyre erősebbé vált, ám mégsem eléggé, a bátyja mindig útban volt, csak az kellett, hogy végre a pokolba kerüljön. Ezek után minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fivér még ellenségesebb volt, mint a kiskutyaszemű fiatalabbik testvér. Öccsét mindig őellene hangolta, teljesen olyan volt, mint az apja: rendíthetetlen jófiú, aki ártatlanokat próbál menteni, csakis a jó eszközeivel, legalábbis a legtöbb esetben. Aki megpróbálja megbosszulni mind az anyja, mind az apja halálát, akikkel épp azok a lények végeztek, akik ellen küzdöttek, aki mindig csak a testvérét próbálja védelmezni, mint egy magatehetetlen gyermeket, ki az anyja nélkül elpusztul. Végül ez vezetett a halálához, az a nagy hülyeség, hogy feláldozza magát az öccséért, és a saját életét kínálja fel, csak hogy megmenthesse testvérét a haláltól.
A nő mélyen megvetette, ostobának gondolta megtenni ezt a lépést, hogy eladja a lelkét, csak azért, hogy a kisöccsét visszahozzák a halálból. De ha jobban belegondolt, ez számukra csak jó lehet, hiszen végre-valahára megkapták ezt a hírhedt gyilkost, a fajtája gyilkosát, az egyik kulcsot a tervük magvalósításához. Egy csettintésre. Olyan könnyedén, hogy szinte el sem hitte, hogy a dolog valóban megtörtént, hogy mindez igaz.

És a pokol megváltoztatja az embert, vagy egy roncs lesz belőle, mialatt kínozzák, mialatt olyan mérhetetlen fájdalomnak, terrornak teszik ki, hogy belepusztul, hogy aztán visszahozzák az öntudatlanságból és elölről kezdjék, vagy ő is olyanná válik, mint a kínzói. A pokol teremtményévé, kit a kéjes boldogság érzése tölt el, amiért másokat megölhet, a legkülönfélébb módokon, hosszú ideig kitéve a fájdalomnak, hogy a kínzott azt kívánja, bár sose született volna meg.
Ó, igen! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Feljebbvalói megkaphatták, amit akartak, és ő is végezhette a dolgát, hogy észrevétlenül állítsa maguk mellé a fiatal fiút, a nagyobb cél érdekében, hogy beteljesítse, amit elődei elkezdtek. Nem állt senki az útjába, főleg nem a srác bátyja, aki ha itt lenne, biztos kételyeket ébresztene az öccsében.
Igaz, halála előtt ő is elhitte neki, hogy jó útra tért, sőt meg is kérte, hogy készítse fel az öccsét a túlélésre, de hamar elfelejtette a dolgot a későbbi események után, annak ellenére, hogy ő végig próbálta úgy beállítani, hogy velük van, nem pedig az övéi mellett.

Mikor visszatért, a fiatal fiú ismét ellenségként fogadta, annak ellenére, hogy megmentette az életét, kérdőre vonta a test miatt, amibe visszatérte után beleszállt, azzal fenyegetőzött, hogy visszaűzi a pokolba, így hát engedett és egy olyan testet keresett, amiben már nem volt senki.
Először azt gondolta, lehetetlenség a küldetés, és ha nem lett volna olyannyira hűséges, nemet mond, már csak azért is, mert nem akart emberekkel jópofizni, főleg nem ezzel a két hülyegyerekkel. De miután az idősebbik testvér meghalt, hamar élvezetét lelte az átállításban. Eleinte nehéz volt folyton megjátszania magát, nehéz volt nem lebuknia, de hamarosan csak játéknak fogta fel, csak az ellentmondásokra kellett ügyelnie.


Aztán kiderült, hogy mégsem kell annyira megerőltetnie magát, miután felajánlotta, hogy a kezére adja úrnőjét, akivel a bátyja a csereszerződését kötötte, még ő akarta az egészet. Sőt, ő maga próbálta visszafogni hevességét, a fiú egyből el akarta intézni a nőt, de ezt nem engedhette, mindennek megvolt a maga ideje és helye. Előre eltervezték mentorával, hogy hogyan kell történnie, de nagyot dobott a dolgokon, hogy nem kellett meggyőznie a srácot.
A férfit megváltoztatta bátyja halála, de alapjaiban továbbra is jó volt, nem akart bántani ártatlan embereket, és ő mámoros boldogsággal figyelte, hogy a fiú naivsága mennyire rásegít a dolgokra, elhitette vele, hogy amit csinál, az jó. Ugyan sok társukat fel kellett áldozniuk az ügy érdekében, de megérte. Ők úgysem voltak jók semmire. Satnya talpnyalók voltak mind, akik vakon követtek minden feljebb, illetve hát lejjebbről jövő parancsot.


Tanította, pátyolgatta és megkapta. Aztán a férfi hírét vette, hogy úrnője a közelben van, és megindult. Majdnem megölette magát, ám idejében sikerült megakadályoznia, hogy úrnője két csatlósa elintézze, ő is majdnem otthagyta a fogát, túl jól sikerült a színészi játéka, és a démonok is elhitték, hogy átállt. Végül a fiatal férfi mentette meg, az akaratával űzte ki a démont az ember testéből.
A kiűzetés pedig igazi bizonyíték volt a fiú számára arra, hogy jót tesz. Hiszen a megszállt emberek túlélték, ha a fiatal férfi az akaratával kényszerítette ki a pokol gyermekeit a gazdatestükből, míg a colt, vagy a kés megölte a porhüvelyeket is. És mindezt csak egy kis démonvér ellenében el is érhette. Embereket menthetett, azt tette, amit mindig is akart, és fel sem tűnt neki, hogy egyre inkább olyanná válik, mint a nő, aki saját vérével táplálta őt.

Olyannyira jól sikerült minden, hogy még a pokolban is azt hitték, hogy átállt a srác mellé, olyan sokszor próbálták megölni, hogy egy idő után már nem is számolta. Hamarosan pedig elérkezhetett a nagy feladat, és már nagyon közel volt hozzá, hogy megvalósítsa, de valami közbejött.

Ruby (két színésznő játszotta, a barna hajú az a bizonyos test, aki üresen állt egy kómás beteg testeként, a démon megszállására várva)

Új novellám kalandos születése

Ez a kis leírás nagyon körülményesen került elétek, jól megszenvedtem vele. Na nem az írással, hanem azzal, hogy feltöltsem a blogra. Egy másik történetem is kárba veszett emiatt. Történt ugyanis, hogy a novellát, valamint ezt az ismertetőt otthon írtam meg 2007-es Word-ben, azonban a páromnál nincs csak 2003-as Word és nála nem tudtam volna megnyitni a dokumentumot. Mivel otthon nincs internetem, csak nála tudom szerkeszteni a blogomat, kivéve egy-egy rövidebb bejegyzés eseténél, amit a könyvtárban is meg tudok írni (ami a héten zárva volt).
Na mindegy. A lényeg, hogy megírtam ezt a történetet és beleillesztettem egy másik dokumentumba, ami azzal a bizonyos 2003-as Worddel készült, úgy gondoltam, majd nem simán mentéssel, hanem mentés máskénttel fogom elmenteni, merthogy nem egyszerűen csak beillesztettem ezt a szöveget az eredeti elé, mögé, mellé stb, hanem a hülye idióta fejemmel jól kivágtam a több mint 200 oldalnyi regényt és az alábbit illesztettem a helyére. Azonban véletlenül nem a mentés másként gombra, hanem a sima mentésre kattintottam, így a 200 oldalas regény helyére bekerült a tíz oldalas novella. Természetesen máshová nem volt elmentve a teljes dokumentum, csak a fele. Ez a jó hír, mert így nem az egészet, csak a felét kell megírnom újra a történetnek.
És mi ebből a tanulság?

Egy: tartsd be a számítástechnika három legfontosabb szabályát!
1. szabály: Mentsd el a dokumentumot, képet stb.
2. szabály: Mentsd el a dokumentumot, képet stb. egy másik helyre is.
3. szabály: és… hmm, mi is a harmadik? Ja, igen! Mentsd el a dokumentumot, képet stb. egy harmadik helyre is!

Kettő: hallgass a megérzéseidre! Én nem hallgattam rájuk, és jött az idegbaj. Pedig esküszöm, gondoltam is rá, hogy talán nem a regényem helyére kéne beilleszteni az új novellát. Bukta.

Három: egy idióta vagy, amiért nem tartottad be az első két instrukciót, most viseld a következményeket!

És akkor jöjjön a novellám nem túl rövid ismertetője:

Nemrég Ákos dalának hatására születtek meg a fejemben egy novella körvonalai. Annyit tudtam csak, hogy a dalról – Méreg –, a Supernatural c. sorozat jut eszembe és azon belül is Sam Winchester. Nem ő a kedvencem, jobban kedvelem Deant és Castielt, de úgy éreztem, muszáj kiírnom magamból. Hetekig gondolkodtam azon, hogy hogyan írjam meg, milyen legyen majd a befejezés, milyen stílusban íródjon, hogy tegyek-e bele szövegrészletet Ákos dalából. Feltett szándékom volt, hogy így tegyek, de fogalmam sem volt, hogy hogyan, úgyhogy szó szerint nincs is benne. Ha beleteszem, azt mindenképp Sam szemszögéből kellett volna, de végül a novella első fele egy egészen más szemszögből született meg.

Aki nem ismeri a sorozatot, annak sem a fenti szöveg, sem a novella nem fog sokat mondani, így úgy döntöttem, írok egy kis ismertetőt.
A Supernatural két fiatal fiúról szól, akik vadászok. Vadásznak, de nem ám olyasmikre, mint egy átlag vadász (őzikék, szarvasok meg macik) sokkal durvább dolgokra. Olyanokra, amik csak a mesékben, mondákban, legendákban léteznek. Vámpírokra – teszem azt, ám most ne Edward Cullenre gondoljatok – úgyis tudom, hogy ő jutott eszetekbe –, őnála sokkal durvábbak ezek a lények, nem csillognak, nem szépek és nem is akarnak „vegák” lenni. Keményen szétcibálják az embert, és csak a fejük levágásával, illetve halott ember vérével pusztíthatóak el. Nem is égnek el a napfénytől, mint Dracula, és a fokhagyma sem ér sokat, esetleg a szentelt víz működik, de ebben sajnos nem vagyok biztos, mert rég láttam azokat a részeket. A keresztet is el lehet felejteni. Szóval ilyenekre vadászik a két fivér, de megemlíthetnénk akár a démonokat, az alakváltókat, a wendigót, a gonosz szellemeket és még más hasonló ínyencségeket is.

Az egész azzal kezdődött, hogy Dean – az idősebbik testvér – elment az öccséhez a Stanfordra, hogy rábeszélje arra, hogy együtt keressék meg vadászat közben eltűnt apjukat, Sam persze nem akarja, ő nem akarja az egész vadászosdit csinálni, ő ügyvéd akar lenni, és nem akar aggódni azért, hogy mikor ugrik ki a bokorból egy vérfarkas. Itt nyomban ki is derül, hogy a fiúk gyerekkoruk óta csinálják ezt az egészet, azután, hogy az anyjukat megölte egy démon – a sárga szemű, a nevét sokáig nem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg –, és az apjuk elkezdett vadászni erre a bizonyos lényre, hogy megbosszulja Mary halálát. A fiúk ebben nevelkedtek, az iskolák havonta változtak, állandó lakhelyük nem volt, és folyton olcsó motelekben szálltak meg, valamint olyan sokat voltak úton, hogy már szerintem az egész Földet többször is körbeutazhatták volna, arról nem is beszélve, hogy a pénzüket nem épp legális módon szerzik, mert hát ezért a munkáért nem fizetik meg őket. Az emberek többsége még mindig mesének hiszi a vámpírokat.

Aztán Sammy felnőtt, és úgy döntött, új életet kezd, egyetemre megy és jól össze is veszett az apjával, ám végül csak visszacsöppent a vadászatba, mert a barátnője is meghalt. Az egészben a csavar, hogy éppúgy, mint egykoron az anyjuk. Így Sam csatlakozik Deanhez, hogy együtt keressék meg az apjukat, és a sárgaszemű démont. Közben vadásznak a szokásos embernek ártó lényekre, vitatkoznak, nevetnek, utaznak, ügynöknek, rendőrnek, boncnoknak adják ki magukat, hogy le tudjanak zárni egy-egy ügyet. A csajok jönnek-mennek, a sör, whisky és más italok szépen fogynak, épp úgy, ahogy a kilométerek, vagy nevezzük inkább mérföldnek, ha már Amerika.
Végül sikerül elkapni a démont, igaz nagyon sokáig tart, az apjuk is meglesz, és az évadok múlásával az is kiderül, miért kellett Marynek meghalnia. Annyi kellett volna csak, hogy ne menjen be Sam szobájába. Az akkor még csecsemő Samet akarta megkaparintani ugyanis a démon. A saját vérével itatja meg, és itt jön a lényeg: jó pár évvel később Dean és Sam megismerkedik Rubyval, aki állítja magáról, hogy ő nem olyan hazug picsa, mint a többi démon. A fiúk persze nem hisznek neki, de ő tovább próbálkozik, míg végül sikerül elérnie a célját és rászoktatja Samet a démonvérre (olyan, mint a drog: hamar rászoksz, ettől megváltozol, és piszok nehéz leszokni), Sam ettől olyan erőt kap, hogy a puszta akaratával sikerül kiűznie egy démont egy ember testéből, anélkül, hogy az illető ember meghalna. Eddig ugyanis vagy a démonölő kést, vagy a coltot (különleges golyók járnak hozzá, amit nem lehet megkapni bármelyik sarkon) használták, de azzal ugye meghalt a porhüvely is, akit megszálltak, így Sam elhitte, hogy ő ezzel most jót cselekszik, persze végül kiderül, hogy Ruby mégiscsak egy hazug démon, és jól felhasználta Sam naivságát céljai eléréséhez. Kábé ennyi a lényeg, nagyon nagy vonalakban, én inkább a sorozat megnézését ajánlanám, mert szerintem a világ legjobbja. Szeretek sorozatokat, sokfélét, de ez az egyetlen, amit akárhányszor nézek meg, nem tudom megunni. Kellően sötét, kellően vicces, és kellően jók benne a zenék – a Rock örök! –, szóval érdemes megnézni, az eleje sokak szerint eléggé horrorba illő, bár én nem osztom ezt a véleményt.


Na, szóval, most térjünk vissza a novellához. A címe Méreg, ahogyan a dalnak is, Rubyról, Samről és arról szól, hogy ki mit gondolt, miközben Ruby megpróbált a fiúk bizalmába férkőzni, és végül rászoktatni Samet a démonvérre. Ruby szemszögével kezdtem, és Samével folytattam, remélem tetszeni fog annak is, aki nem látta a sorozatot, és remélem elég kedvet kaptatok ettől a kis írástól a sorozat megnézéséhez. :)

A novella első részét csak holnap töltöm fel, hogy kicsit izguljatok:) Ostikának pedig köszönöm, hogy átnézte a firkálmányomat, és kijavította. Örök hála! <3




Végül pedig, íme a dal, ami megihletett: 

Valamint a szövege:

Már első látásra tetszett
De másodszor sokkal szebb lett
A harmadikra nem tellett
De addigra szörnyen kellett

Azt hitted, melletted marad és ápol
Ha kéred, elvarázsol
Veled táncol a szakadék szélén
Az igazi helyetti műanyag élmény

Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol
Igen
Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol

A méreg azt súgja: -Tedd meg
Nekem nem kell a lelked
Én a testedhez alig nyúlok
Benned mégis lángra gyúlok

És akkor remegsz majd úgyis értem
Szerelmes leszek, érzem
És nem engedlek többé szabadon
Enyém a hatalom, a véredet akarom

Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol
Igen
Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol

Mesterséges anyagokkal
Őrizteted a testedet
Megölnek vagy gyógyítanak
A kíméletlen vegyszerek?



Cofotka voltam ;-)

Szellemek - Itt vannak közöttünk?

A minap egy nagyon érdekes kérdést vetett fel valaki a Supernatural kapcsán, és én, mint túlvilág és angyal-függő (mert az is vagyok), elgondolkodtam rajta, elég mélyen.

A bemutatkozásomban már olvashattátok, hogy bátyám és keresztanyukám sem él már, és mindkettejük elvesztése mély nyomot hagyott az én mimóza lelkemben. Néha keménynek próbálok tűnni, viccel elütni a dolgokat, és azt is hihetnék azok az emberek, akik olvasták a Cofotka, mint lényt, hogy folyton mosolygok. De ez természetesen nem így van, rengetegszer vagyok én is szomorú, és boldogtalan és sokszor kívánom azt, bár meg nem történté tudnám tenni a dolgokat.

A kérdés, amiről ezen kis bevezető elején írtam, az volt, hogy vannak-e szellemek? Jók-e? Vagy rosszak? Tudják, hogy ők szellemek? Nos, azt hiszem ez mindannyiunkban felmerült már, sokan hisznek benne, sokan pedig hülyeségnek tartják az egészet, úgy ahogy van, és még magyarázatuk is van arra, hogy miért nincsenek.

Azt hiszem, mindent meg lehet magyarázni, még annak az ellenkezőjét is, amit már bebizonyítottak, na mindegy.

Én mindig is szerettem volna kicsit közelebb állni a szellemvilághoz, de nagyon úgy tűnik, hogy még nem vagyok elég nyitott az ilyesmire, pedig próbálkozom. Azonban úgy tűnik egy-két kivételtől eltekintve, nem veszem észre a jeleket, amik megmutatkoznak. Még nem éreztem olyasmit, amikről a filmekben hallani, a könyvekben olvasni. De talán nem is ez kell, elég, ha csak hiszek benne, és ha eljön az idő én is megtapasztalhatom azt, amit mások?

Ugyan még nem voltak ilyen tapasztalataim, csak hasonlóak, de ennek ellenére, én továbbra is hiszem, hogy létezhet valami más, mint amit ebben a dimenzióban láthatunk, érezhetünk, megfoghatunk.

Amikor keresztanyukám meghalt, láttam őt másokban. Egyszer mentem az utcán, a környéken ahol unokatesóm (keresztanya lánya) dolgozik, és észrevettem egy előttem sétáló ötven körüli nőt. Amikor megláttam megdobbant a szívem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy keresztanyát látom. Olyan volt a kabátja, a testalkata, a járása, sőt még a haja és a sapkája is. Egy ideig követtem, meg is előztem és megnéztem, hogy hogyan néz ki. Tudtam, hogy nem lehet ő, hiszen az lehetetlen, és meg is bizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idegen, aki hasonlít rá. Mégis furcsa érzéseim támadtak. Örültem, és ez a legfurcsább. Boldog voltam, amiért láttam azt a nőt, éreztem, hogy ez fontos, de más magyarázatot nem találtam arra, hogy miért érzem ezt. Még párszor láttam őt, amikor a környéken jártam, de aztán eltűnt. Azt hiszem akkor, amikor elfogadtam, hogy keresztanya már nincs többé.

Később megtudtam, hogy unokatesóm is látta azt a nőt, és azt mondta, hogy ebből tudta, hogy anyukája nem hagyta el, vigyáz rá, és szereti (nem pont ezekkel a szavakkal, nagyon régen történtek ezek a dolgok, és sajnos már nem emlékszem tisztán). Utólag rájöttem, hogy én is valami ilyesmit éreztem az örömön túl.

Később unokatesóm azt is elmondta, hogy keresztanya tudat alatt érezte, hogy meg fog halni. Persze ezt akkor még a lányai sem vették észre, utólag jöttek rá.

Jó néhány évvel keresztanya halála előtt a férje (keresztapukám) kifizetett egy sírt, előre megvette későbbi nyughelyüket, ezen akkor keresztanya nagyon kiakadt, de a halála előtt, már jó ötletnek tartotta.
És biztosan ti is kaptatok már ismerősöktől, rokonoktól italokat, amik most a szekrény tetején pihennek bontatlanul. Keresztanya ezeket, az italokat elkezdte megbontogatni, és azt mondta a családjának, hogy igyák meg, hiszen tök felesleges ott tartogatni, kávét ivott, amit imádott, de nem tett jót a gyomrának, és még egy rakás olyan dolgot tett, amit egyébként nem tett volna. Furcsa nem? Persze lehetne ezt is magyarázni, de én hiszem azt, hogy érezte, hogy közeledik a vége, és ezért tett meg olyan dolgokat, amiket egyébként nem tett volna, és hiszem azt is, hogy azaz idegen nő is ő volt, nem szó szerint, de ő küldte vagy nem is tudom. Magyarázatom nincs, de érzem és szerintem ez mindent visz.

Talán sokan nem látjuk őket, nem érezzük meg a jelenlétüket, de én biztosra veszem, hogy itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk, és ha eljön a mi időnk is, ott lesznek mellettünk a vég pillanatában, várni fognak ránk. Ebben bízom csak, ezért tudom elviselni, hogy már nincsenek többé, mert hiszek abban, hogy még láthatom azokat, akiket szerettem.

Ostika kozmikus vergődései

Ostika egy nagyon kedves barátnőm, és ő is blogírásra adta a fejét, az első bejegyzéséből ki is derül miért. Nem mondom el nektek, hogy kicsit kíváncsiak legyetek és benézzetek hozzá is. Még nincs túl sok minden, de ne ez alapján döntsetek, hiszen még csak most kezdte. Egyébként az írásai minősége kompenzál minden negítvumot, mert szerintem istenien ír, fel sem érhetek hozzá, de lehet, hogy csak kishitű vagyok, ő legalábbis biztos ezt mondaná :D

Az itt elérhetitek

Jó szórakozást hozzá! :D

Cofotka voltam ;-)

Viharos éjszakák

Nem kell semmi új írásomra gondolni, éppen csak az elmúlt éjszaka, illetve, a mai reggel élményeit osztanám meg veletek, amit az ismerőseim már a facebookon olvashattak is  :)

Ma reggel, mikor felkeltem nagy meglepetés ért. Először is hallottam, hogy valaki fűrészel, tudjátok azzal a benzines-félével, mondom megnézem, kinek van kedve hajnali 6-kor fát vágni. Ekkor láttam, hogy az udvarunkat ellepik a letörött fűzfaágak és, hogy vizes a járda is. Feltettem magamnak a már megválaszolt kérdést: Esett az eső? Kimentem, természetesen pizsiben, és ekkor láttam, hogy a szomszédban, a tűzoltóknak támadt kedve fát vágni, szerencsére senkinek, és semmiben nem esett kár, a fán kívül. Hátra mentem, hogy megnézzem, nálunk mi a helyzet, az almafánknak lőttek, idén egy fával kevesebb almánk lesz. A szél kifordította a földből, és pár paradicsomot is agyonnyomott. Tovább mentem, szerencsére se a tetőt nem vitte le, és másban sem esett nagy kár, ahogy láttam. A kukorica földek gazdáit sajnálom, mert a termés totál tönkre ment :(

ismételten Cofotka voltam ;-)

Ó, úgy szeretem én a strandot...

Itt a nyár és a többség nyaralni megy: strandra, fürdőbe és a többi! Ezelőtt jó néhány évvel voltam utoljára strandon (igazából már arra sem emlékszem, konkrétan mikor), de most végre újra sikerült eljutnom. Már tavaly megvettem a fürdőruhát, kéket persze, hiszen az a kedvenc színem, és még viszonylag jól is áll (mert hát ugye ez is nagyon fontos). A hétvégére vihart mondtak, én meg erősen reménykedtem benne, hogy ne essen, legalább addig, amíg kint vagyunk a strandon. Ha már egész héten bent döglöttem a se levegő, se légkondi teremben az órákon ülve, félig lehunyt szemmel (mert azért volt bent egy darab ventillátor, ami csak arra jó, hogy megfájduljon tőle a fejem és kiszáradjon a szemem), akkor legalább a hétvégén ne essen. Tegnap aztán mégis úgy volt, hogy jön a vihar, volt nagy szél és volt 3 csepp eső is (persze mint nagy fb-függő, jól megosztottam, hogy nem hoztam ruhát, arra az estre, ha netán rosszra fordulna az idő, már a szélfújás elején /akkor még nem is esett.../. végül aztán a nagy viharból nem lett semmi, és örültem is meg nem is, mert hát ugye jó volna egy kis eső, mert döglődnek a napraforgók a földeken, meg minden egyéb növény is, meg az állatok, és persze mi emberek is, viszont örültem is, mert ez a reményt jelentette a másnapi fürdőre.

A mai nap aztán felkerekedtünk, párom pihizett kicsit délelőtt, aztán ebédeltünk, felcuccoltunk és indultunk is, hogy felvegyünk egy barátot, beugrottunk még a Tescóba is, hogy beszerezzük az elmaradhatlan labdát. Volt ott minden féle: a Hello Kittyn keresztül a Verdákon át, a piros alapon fehér pöttyösig. Végül egy kevésbé gyermeki mintájú labdát választottunk, amin annyira nem látszik, hogy a Verdák egyik kisautója szerepel, meg vettünk egy üveg vizet is. Kimentünk szépen a szabad strandra, már alig vártam, hogy csobbanhassunk, de aztán arra lettünk figyelmesek, hogy a parton rengetegen vannak, de a vízben... hát ez nem jött be. Valami kajak-kenu verseny volt, vagy mi szösz. Ültünk pár percet a meleg kocsiban, felhívtuk párom uncsitesóját (nekik van nyaralójuk), hátha, de nem volt elérhető. Így hát úgy döntöttünk elmegyünk az uszodába. Út közben meg azon agyaltunk, hátha bejön még valami ziccer, és az meg jól zárva lesz. Nem lett... Szerencsére. Bementünk a Fedett uszodába, barnulni ugyan egy kicsit sem barnultam, (azonban az sem számított volna, ha esik), de legalább nyeltem egy kis uszoda vizet.

Az úszás nem olyan, mint a biciklizés, vagy legalábbis nem teljesen. Általános iskolában tanultam a dolgot, most 23 éves vagyok, szóval kicsit megilletődtem. Azért jól éreztem magam, és hát ez a lényeg, labdázni nem labdáztunk, a vízből sem ittunk, amit korábban a Tescoban bedobtunk a kosárba. De évek óta végre nem csak a fürdőkádban érte víz a bőrömet, és az új (egy éves) fürdőrucimat is felavathattam, és strandillatú a hajam, és kicsípte a szemem a klórozott víz, és fáradt is vagyok. Tudjátok, az a jóleső fáradtág, ami miatt éjszaka olyan jót durmolsz majd, hogy csak na.

A végén bedobtunk egy jó kis pizzát meg kávét, és megdumáltunk egy következő alkalmat, és már alig várom, hogy megint mehessek, és még az sem zavarna, ha kicsit esne az eső… :)

Cofotka voltam ;-)

Új novellám

Feltöltöttem egy újabb rövidke írásomat, ami filmnézés közben kívánkozott ki belőlem. Elgondolkodtam rajta, milyen is lehet úgy igazán félni, és úgy tűnik számomra ilyen lehet, bár még soha nem féltem annyira, hogy meg akarjak halni, szóval... No mindegy, erre való az írás szabadsága, játék a szavakkal, hogy úgy jelenítsünk meg egy érzést, ahogy mi azt elképzeljük. No, de elég a beszédből! Jó szórakozást a Félelem című novellámhoz, és pár gondolatnak igazán örülnék :) 

Félelem

A félelem felemészt, marja a lelkem, felzabál, tépked, szétcincál. Egyre beljebb és beljebb jut. Nincs menekvés.

Cselekvésképtelenné, mozgásképtelenné tesz, ledermeszt, visszatart mindentől, amivel legyőzhetném. Megállít, és még beljebb eszi magát.

Kívánom az öntudatlanságot, kívánom a halált, mert tudom, hogy akkor magáll. Eltűnik, felszívódik, elröppen, mint egy madár, és csak a békesség marad utána. A mérhetetlen, boldog békesség.

De nem jön a megváltás. Csak a félelem van és a fájdalom. A test fájdalma, ami a félelemből táplálkozik.

Lebénulsz, de közben fáj. Annyira fáj! Fáj a tehetetlenség, és már a remény is elszállni látszik.

A remény arra, hogy véget ér egyszer, hogy abbamarad, vagy hogy jön a megmentőd.

De nem jön. Nincs senki, aki megállíthatná, csak te magad. Ha elég erős vagy, hogy visszatartsd, hogy megállítsd, hogy legyőzd.

Elég erős vagy? Képes vagy harcolni ellene?

Harcolj vele, küzdj a végsőkig, csak így pusztíthatod el!

Mindennapok

Hali, mindenkinek!


Jó régen nem jártam errefelé, és sajnos, vagy nem sajnos úgy tűnik mostanság nem is nagyon lesz rá időm (de úgy látszik, ezt nem nagyon van kinek zokon vennie, a látogatási-ráta eléggé a béka feneke alatt van).

Nagyon sűrű napok, hetek vannak a hátam mögött és még jó pár sűrű hónap vár rám. Nemrég kezdtem szakmát tanulni (nem ez az első), a munkaügyi központ által (csak halkan jegyezném meg, hogy munkát nem voltak képesek találni nekem két teljes évig, bár Magyarországon mit is várhat az ember, meg úgy egyáltalán egy érettségivel nemigen lehet elhelyezkedni itt Békés Megyében) szóval a központ által kerültem bele egy EU által finanszírozott Vendéglátó Eladó képzésbe. Havi 31 ezer Ft-ot kapok (nem túl sok), 90%-os jeggyel utazok és még kaját is venni kell… Na igen, de ne panaszkodjak hiszen végre elfoglalom magam, aminek örülök is és talán még előre is léphetek az életben, ha végeztem. Akár még külföldre is kimehetek (csak tanuljak meg angolul). Aztán jöhet az álom iskola, ahol végre kitanulhatom az újságírás csínját-bínját. Hát igen, álmok azok vannak bőven, csak aztán sikerüljön is elérnem őket… :)

Szóval most nem fogok ráérni januárig, néha-néha van csak szabadidőm, otthon továbbra sincs internet, és valamikor ugye tanulni meg aludni is kell. Már meg is írtuk az első dolgozatot (kemény 90 oldalnyi anyagból), betelt egy spirál füzet, és most kezdődik a német tanulás, ami nem lesz nehéz, de az én szívem valahogy mégiscsak az angolhoz húz, amit mostanáig sem sikerült elsajátítanom, de folyamatosan nézem a feliratos sorozatokat, hátha ragad rám valami... :D

Cofotka voltam ;-)

Mit tudnak a finnek, amit mi nem?

Sok mindent, de most az oktatásról lesz szó!

Ez a kis írás, barátnőm, Hajni (vagy ahogy a címkén is láthattátok Aurorae) agyából származik, aki egyébként szintén szokott irogatni. Tanítónőnek készül és ez egy beadandó házidolgozata. Érdemes elolvasni, és aki nem is van oda túlságosan az olvasásért, annak sem lesz megerőltető, szóval hajrá!

A Finn és a magyar oktatási viszonyok

összehasonlítása, avagy: Mit tudnak,

amit mi nem?

Összehasonlító pedagógia

Készítette:

Sándor Hajnalka

Dolgozatom témája a finn oktatási rendszer, ezen belül a finn anyanyelvi nevelés, összehasonlítva a magyar viszonyokkal. Ez a téma akkor kezdett foglalkoztatni, amikor a szakdolgozatomhoz kerestem előzetes kutatásokat – lévén a finn nyelv rokonságban a magyarral – illetve amikor az Európai Unió tagországai közül Finnországról kellett beszámolót tartanom csoporttársaimnak.

A finn és a magyar iskolarendszer

Finnországban a gyermekek 6-7 éves korban iskolai előkészítőbe járhatnak, ezt minden önkormányzat köteles biztosítani. Az előkészítő nem kötelező, ennek ellenére a finn szülők igénybe veszik. A finn iskolarendszer az ún. comprehensive school típusba sorolandó. A gyermekek 16 éves korig tankötelesek, tehát 1-9. osztályig kötelezően iskolába járnak. Ebből az első hat évfolyamon folyik az alapfokú oktatás, ekkor minden, vagy majdnem minden tantárgyat ugyanaz az osztálytanító tartja a gyermekeknek. A 7-9. évfolyam az alsó középfokú oktatás időszaka. 16-19 éves korukban a tanulók kétféle oktatás közül választhatnak. Egyik a felső középfokú oktatás, ennek végén 19 éves korukban érettségit tehetnek, érettségi után pedig bármelyik skandináv országban mehetnek felsőoktatásba: egyetemre vagy főiskolára. A másik választható út a szakképzés, szakirányú oktatás. Egy harmadik út pedig a munkavállalás, de ezt viszonylag kevesen választják.

Magyarországon a gyermekek 18 éves korukig tankötelesek. Az iskolai előkészítés az óvodában folyik. Ez csak a gyermekek 6-7 éves korában kötelező. Az alapfokú oktatás 1-8. osztályban folyik. A középfokú oktatás 9-12. évfolyamokon történik, ez lehet gimnázium vagy valamilyen szakképzés. Érettségit a magyar diákok 18 évesen tehetnek, ezután mehetnek főiskolára, egyetemre, azaz felsőoktatásba.

Az olvasástanítás Finnországban és Magyarországon

A finn ABC 22 betűt tartalmaz. Ez jóval kevesebb, mint nálunk, ennek ellenére a gyermekek és tanítók számára jóval több idő áll rendelkezésre az írás és olvasás elsajátításához. A finn gyermekeknek az első négy évben kell jól megtanulniuk olvasni. Fontos náluk az olvasás megszerettetése, például szülői klubokat szerveznek, ahol azt tanítják meg a szülőknek, hogyan szerettessék meg gyermekeikkel az olvasást. Segítségükre szolgál az igen jól fejlett könyvtárhálózat is: a közkönyvtárakkal nem rendelkező kis településeken könyvtárbuszok, utazó könyvtárak működnek, ahonnan úgyanúgy kölcsönözhetnek könyveket, mint egy közkönyvtárból, és minden más könyvtári szolgáltatás is igénybe vehető. Szintén nagyban elősegíti az olvasás tanítását, hogy az idegen nyelvű filmeket csak a legfiatalabb (3-6 éves) korosztály számára szinkronizálják. Az idősebbeknek szóló filmeket mind a mozikban, mind a televízióban finn és svéd felirattal látják el. Ez nem csupán az olvasási technika, szövegértés és helyesírás terén nyújt segítséget, hanem az idegen nyelv elsajátításában is.

A magyar ABC 42 betűből áll. Az első két osztályban folyik az alapok rögzítése, ezek megszilárdítása pedig a harmadik és negyedik évfolyamon. Nálunk – mint azt tapasztalhatjuk – nem terjedt el a feliratozás, szinte minden film szinkronizált, könyvtárhálózatunk véleményem szerint fejletlen, még ha a finn rendszert figyelmen kívül hagyom is. A kisebb településeken viszonylag kevés könyvtári szolgáltatás vehető igénybe, az elérhető állomány pedig sok esetben szűkös, akár kritikán alulinak is mondhatnám. Lakóhelyemen, Kondoroson például a közkönyvtár rendelkezésére álló anyagi keretet még szűkösnek sem mondhatnám, a tavalyi évben az is problémát jelentett többek között, hogy a negyedik osztályosok új kötelező olvasmányait (Louis Sachar: Bradley, az osztály réme) kellő példányszámban beszerezzék. Mindezen felül könyvtárjaink látogatottsága igen alacsony a gyermekek körében (10-20%), míg a finn adatok szerint a gyermekeik 44%-a rendszeres könyvtárhasználó.

A tankönyvek

A finn gyermekek számára az állam ingyenesen biztosítja az iskolai tankönyveket. Ezek a könyvek az év végén vagy a könyvtárba, vagy – ha kiváló állapotban maradtak – egy másik gyermekhez kerülnek. A használt tankönyvcsaládot minden iskolában az intézmény vezetője határozza meg egységesen minden évfolyamon, ezen változtatni tanév közben nem lehet. Magyarországon a tankönyveket csak ott biztosítják ingyenesen, ahol az önkormányzatok biztosítják ennek finanszírozását, illetve a nagycsaládosok és egyedülálló szülők gyermekeinek számára biztosított az ingyenes tankönyv (vagy részlegesen támogatott tankönyvvásárlás). Nálunk a pedagógus döntheti el, hogy milyen tankönyvből és hogyan tanítja a gyermekeket. A tanév közbeni tankönyvváltás lehetséges, amennyiben az iskola vállalja ennek finanszírozását.

A finnek évek óta az élen állnak a PISA-felmérések eredményei szerint, míg Magyarország igen hátul áll a rangsorban. A szövegértésben elért eredmények okait a Finn Olvasástársaság (FinRA) 13 pontban jelölte meg. Ezek a következők:

1. A finn iskolák egymáshoz hasonló színvonalúak, nincsenek gyenge iskolák.
2. Az iskolák működésében és mindennapi életükben is minimálisak a különbségek.
3. 15 éves korukig a diákok ugyanabba az iskolába járnak, csak ezután választanak másik oktatási intézményt.
4. Nagy az érdeklődés az olvasás iránt, különösen a lányok között. A fiatalok rendszeresen olvasnak újságokat, amelyekre a legtöbb családban előfizetnek. Csak a legkisebbeknek szóló televíziós programokat szinkronizálják, a többi feliratos.
5. A gyenge olvasó gyerekekre fokozattan ügyelnek, nem hagyják lemaradni őket az iskolákban.
6. A speciális oktatás nagyon hatékony. Az elsőtől a kilencedik osztályig gyerekek minden iskolában részesülhetnek speciális oktatásban az írás, olvasás, kiejtési és nyelvi problémák területén. Az angolt és a matematikát kis csoportokban vagy egyedül is tanulhatják. Ha szükséges, néhány diáknak olyan egyénre szabott tantervet készítenek akár több tárgyból is, amely a tanulókat saját képességükhöz igazodva fejleszti.
7. A számítógép ésszerű használatával javul a fiúk olvasási képessége.
8. A könyvtári hálózat (akár könyvtárbusz is) hatékonyan működik, ezek használatára az iskolában felkészítik a diákokat.
9. Minden nap ingyenes meleg ételt kapnak a gyerekek az iskolákban
10. A gyerekek fejlődését a terhességtől kezdve iskolába kerülésükig több szempontból is figyelemmel kísérik, így korán felfedezik az olvasási nehézségekre utaló figyelmeztető jeleket.
11. Betegség vagy különböző vizsgálatok esetén iskolai védőnő áll rendelkezésre (pl. szemvizsgálat). Térítésmentes orvosi vizsgálatokat évente legalább háromszor tartanak.
12. Az iskolapszichológus szintén térítésmentesen áll a gyerekek rendelkezésére.
13. A gyerekek képességeit ötéves korukban vizsgálják, szükség esetén az iskola megkezdése előtt is ingyenes speciális fejlesztési programot kínálnak számukra.

Ha végigolvassuk ezeket a pontokat, lényeges különbségeket tapasztalhatunk a magyar közoktatási intézményekhez viszonyítva. Már az első pontnál láthatjuk az eltérést: Magyarországon a kutatások szerint az iskola színvonala függ a település típusától és méretétől is: a falusi iskolákban a felmérések szerint a tanulók teljesítménye átlagosan gyengébb, mint a városi iskolákban tanuló gyermekeké. A harmadik pontot én kiegészíteném azzal, hogy a gyermekekkel 12 éves korukig, azaz hat évig ugyanaz a pedagógus foglalkozik, míg nálunk legjobb esetben is csak az első négy évfolyamon azonos a tanító, ötödik osztálytól már tantárgyanként más-más pedagógus foglalkozik a gyermekekkel, ez véleményem szerint nagy törést okoz a gyermekeknél. Ide venném azt a tényt is, mi szerint a magyar iskolákban ötödik osztálytól szinte teljesen megszűnik a szövegértés tanítása – fejlesztése, míg Finnországban a kilencedik évfolyam végéig szerepel a tananyagban.

A 6. ponttal kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy véleményem szerint ezen a téren is van mit fejlesztenünk, a kisebb települések iskoláiban nincs, vagy csak elvétve van meg a lehetőség a tanulók speciális, egyéni fejlesztésére, ennek okai az anyagiakban keresendők: nincs miből finanszírozni. A számítógép ésszerű használata véleményem szerint csekély mértékben van jelen a magyar gyermekek körében. A számítógépet legtöbb esetben csak játékra használják (nem mellesleg életkoruknak nem megfelelő játékokkal játszanak), és bár vannak forgalomban fejlesztő játékok, ezek beszerzése költséges, és sok szülő sajnálatos módon egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy mit csinál a gyermeke, amíg „nincs útban”. A könyvtárainkról az előzőekben már szóltam, ezt kiegészíteném azzal a ténnyel, hogy az elektronikus úton történő információszerzés mindinkább háttérbe szorítja a papíralapú információhordozókat, a szórakoztató irodalomról pedig ki merem jelenteni, hogy a magyar fiatalok körében az olvasás „nem divat”.

Az ingyenes egészségügyi szűrések hazánkban is jelen vannak, azonban az esetleges elváltozások, betegségek korrigálása – kezelése jelentős anyagi hozzájárulást követel a szülőktől, legyen szó akár hallási / látási probléma korrigálásáról, akár képességzavarról. A mindenki számára biztosított ingyenes étkezési lehetőség a legtöbb közoktatási intézményben nem biztosított. És míg a finnek nagy gondot fordítanak a gyermekek lelkiállapotára is, minden iskolában alkalmaznak ingyenesen igénybe vehető iskolapszichológust, Magyarországon erre nem igen láthatunk példát.

Elmondható, hogy míg nálunk a tanítási módszerek hatékonysága, a pedagógusképzés rendszere és az anyanyelvi nevelés szemléleti problémái állnak az olvasáspedagógia középpontjában, addig Finnországban a mellékesnek tűnő háttértényezőket tartják a siker kulcsának. Eredményeiket látva érdemes eltűnődnünk az ő látásmódjukon.

Az én meglátásom az, hogy nem elég, ha az egyes pedagógusok, intézmények nézőpontja, alkalmazott módszerei és eszközei a gyermekek fejlődéséhez vezetnek, ezeket központilag kell megoldani, illetve finanszírozni. A tisztelt Országgyűlésnek pedig nem az oktatáson (és egészségügyön) kellene spórolnia, hanem ellenkezőleg: anyagi hozzájárulással támogatni a közoktatást, hogy a legújabb eszközök (pl. interaktív tábla) minden közoktatási intézmény számára elérhetőek legyenek, továbbképzést biztosítani a pedagógusok számára, hogy ezeket a korszerű tanulást-tanítást segítő eszközöket használni tudják, és általánosságban biztosítani az oktatás-nevelés minőségének fejlődését, és az eredmények javulását.


Köszi, Hajni, hogy megoszthattam :)

Supernatural

Nos, mint a bemutatkozásomban már olvashattátok, nagy kedvencem a Supernatural című sorozat (magyar adókon Odaát címen fut). Főleg azért tetszik, mert kicsit sötét, kicsit horrorisztikus, remek poénok vannak benne, és egyébként is imádok mindent, ami kicsit is természetfeletti, a jó pasikról ne is beszéljünk.





Nagy kedvencem Dean, mellette pedig Castiel. Imádom azt a fickót, és imádom a poénokat, amik az angyalságából származnak. Sajnos mostanság ritkán bukkan fel, de legalább tudom, hogy még él, annak ellenére, hogy elég pocsékul van...





Na, de most rátérek a lényegre, nemrég egyhuzamban megnéztem az összes évadot, amit még nem láttam, mert egy bizonyos csatorna nem szinkrozinálta és vetítette le. Azóta akkor nézem, amikor kijön új rész külföldön, felirattal (megjegyezném, hogy eredeti hangokkal sokkal jobban élvezem, és mostanra inkább zavar a szinkron, Castielnek el sem tudnék képzelni jó szinkront, annyira különleges Misha hangja, hogy nem is szándékozom megnézni azzal, ha valaha veszik a fáradtságot és megcsinálják), és most az általam legutóbb látott remek részről beszélnék.



Először is egy kis ismertető, aki nagyon le van maradva, vagy nem ismeri a sorozatot, annak nem sokat mond: Dick Roman megszerzi Frank merevlemezét, amely érzékeny információkat tartalmaz a Winchesterekről és átadja egy gyanútlan, ugyanakkor brilliáns hackernek, Charlienak (Felicia Day), és azt mondja neki, hogy 48 órája van feltörni a tűzfalat vagy ki lesz rúgva. Sam és Dean megtudják, hogy Dick megszerezte a merevlemezt és megkezdődik a hajsza, hogy még azelőtt Charliehoz érjenek, hogy az feltörné a kódot. Eközben Bobby (Jim Beaver) megpróbál segíteni a testvéreknek, de a harag, amit Dick iránt érez amiatt, amiért megölte őt, az útjában áll.

Dick és Pete (utóbbi Charlie főnöke... volt)

---

Charlie 

Nem is nagyon értem, hogy tudnak még ilyen jó részeket írni, azt gondolná az ember, hogy hét év és egy rakatnyi angyal után, már nem lehet újat mutatni, és mégis. A sorozat még mindig izgalmas, és a Leviatánok is remek ötletnek bizonyultak, nem fáradt el, ahogy House, aki már kissé tényleg kivan a sok vicodintól. El sem tudom képzelni, hogy meddig fogják még bírni, én mindenesetre nem unom és mindig izgalommal várom az új részeket. Ezt a részt is nagyon vártam és már az első képkockák után tudtam, hogy izgi lesz. Charlie figurája imádnivaló volt, tipikus koczka, minden számítógép-őrült, játékfüggő férfi álma, csak épp nem a pasik az esete. Sorozat függő, imádja a Star Warst, a Star Treket, a Gyűrűk Urát és a Harry Pottert. Nem is értem miért kedveltem meg annyira :) Talpra esett és kifogyhatatlan poéngyáros, Winchesterék sohanem létező kishúga – ahogy Dean is mondta. Végig izgultam, nehogy valami baja legyen és Dick el ne kapja, és imádtam amikor a Hermione babával beszélgetett XD

Sajna, ez angolul van, remélem néhányan azért értitek majd :)

Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg többet nem fog szerepelni, de hátha a rajongók megkedveli annyira, hogy újra beletegyék, mint Castielt. :)

---

Végül egy rövidke párbeszéd a részből, Charlie épp megpróbál betörni Dick irodájába és kell neki egy kis löket, Sam segít rajta:

Sam: – Figyelj, ki a kedvenc Harry Potter karaktered?

Charlie: – Hermione.

S.: – Hermione... Hermione megfutamodott, amikor Sirius Black bajba került, vagy amikor Voldemort ostrom alá vette Roxfortot?

Dean: – Komolyan?

S.: – Kussolsz!

C.: – Nem, persze hogy nem.

S.: – Hanem mit csinált?

C.: – Király volt. Gyakorlatilag minden könyvben megmenti Harry-t. Aztán a rossz sráccal...

D.: – Koncentráljunk!

S.: – Tehát király volt, ugye? És te mit fogsz csinálni?

C.: – Király leszek.

S.: – Jó kislány.

Dean Samnek :– Szép volt, kocka-pitány!

Ezt a részletet megtalálhatjátok a lenti kis videóban az 1:47 - 2:34-es intervallum között ;-)
 

(Köszönöm Deinonak és Falatkának a lefordított feliratot, ahonnan a fenti párbeszédet kölcsönöztem, az epizódismertetőt innen kölcsönöztem, minden ezzel kapcsolatos jog az oldal szerkeztőjét illeti.)

Cofotka voltam ;-)

A fekete ruhás nő

Már tudjátok, hogy Harry Potter fan vagyok, de ha nem lenne tiszta olvassátok el a bemutatkozásom. Nos, ezért töltöttem fel ezt a cikket. A horrorokat annyira nem kedvelem, de ezt még én is megnézném, leginkább a Supernatural c. sorozatot juttatja eszembe, így látatlanban. Meglátjuk... egyszer dvd-n is kiadják :)

a cikket egyébként innen (http://www.sg.hu/cikkek/88880/a_fekete_ruhas_no_vegre_egy_jo_horror)  másoltam át, találhattok képeket és a 89-ben készült filmet is (angol nyelven).

A fekete ruhás nő - Végre egy jó horror!

2012. április 9. 13:00, hétfő - Szekeres Viktor

Nem meglepő, de 2012 első hónapjainak egyik legjobb filmje nem Hollywoodból, hanem Angliából érkezett. Az már annál inkább, hogy egy gótikus horrorról van szó.

Vannak tények, amikről nincs értelme vitázni: ki tudja miért, a horrorfilmes műfaj ismét meghalt a mozikban. A 90-es években már volt egy ilyen időszak, amelynek a Sikoly a maga ironikus és intelligens megközelítésével (szereplői horrorokat ismerő tinik voltak) vetett véget és szabadított rá világra jobb, de inkább rosszabb rengeteg kaszabolós filmet. Azóta a slasher műfaja helyett a kísérteteket jöttek inkább divatba, valamint a rejtett kamerák, de mindezek ellenére 2011-ben szinte alig akadt horror a mozikban. Fura ellentmondás, hogy ami mégis bemutatásra került, az zömében sikert aratott, s nem csak azért, mert viszonylag olcsó műfajról van szó és a filmekbe való befektetés megtérülése garantált.

Az idei év például rögtön egy kirobbanó horrorsikerrel kezdődött, Az ördög benned lakozik (The Devil Inside) 33 millió dollár bevételt termelt egy hétvége alatt Amerikában. Azonban utána kiütközött rajta a tipikus "horrorbetegség": a 33 millió dolláros nyitóhétvégét követő két hónapban mindössze további 20 milliót tudott szerezni, ami jelzi, hogy a filmet a marketing vitte sikerre és nem a minősége. Az ilyen "sikerek" pedig hiába zajosak és jövedelmezőek, hosszabb távon kontraproduktívak, hiszen a néző egyszer vagy kétszer belelép az efféle csapdákba, de harmadjára már nem biztos. Így a későbbi, esetlegesen jól sikerült filmek szenvedik meg gyenge elődjeiket.

Az ördög benned lakozik (és a pár hete csendben megbukó, "egy snittes" Silent House) mellett mindössze egy horror került bemutatásra Amerikában az októberi Paranormal Activity 3 óta, mégpedig egy angol film, A fekete ruhás nő (The Woman in Black) - és kellemes meglepetést okozva az abszolút sztármentes alkotás sikernek bizonyult, Angliában egyenesen minden idők legsikeresebb angol horrorja lett. (Igaz, ami igaz, a főszereplő a Harry Potteres Daniel Radcliffe, de az Alkonyat-filmek hatalmas népszerűségnek örvendő színészei is megmutatták más filmjeik bukásával, hogy csak a nevük nem alkalmas sok néző szerzésére.)

A fekete ruhás nő elvileg egy feldolgozás, hiszen egy 1989-es angol tévéfilm már készült ilyen címmel, de valójában inkább Susan Hill 1983-as rémregényének adaptációja - a két film rengeteg mindenben különbözik. (A regényből ráadásul színdarab is készült 1987-ben, melyet 25 éve folyamatosan látszanak Londonban.) A XX. század elején játszódó történet szerint egy fiatal ügyvéd érkezik egy angol falucskába, hogy megpróbáljon eladni egy örökösök nélküli házat. E célból jóformán beköltözik az ódon épületbe, hogy elolvassa az ott található feljegyzéseket. S ahogy az lenni szokott, furcsa dolgokra lesz figyelmes.

Nem köntörfalazunk, hiszen már az alapsztoriból is látszik, hogy A fekete ruhás nőt már százszor láttuk. Ugyan ezúttal ismét mások a karakterek, mások a motívumok és más események zajlanak, de egyértelműen a klasszikus kísértetfilmek alapjaira építkezik James Watkins rendező, aki előző filmjével, az Eden Lake - Gyilkos kilátásokkal megmutatta, hogy nem feltétlenül az alaptörténet a fontos, hanem a kivitelezés. Márpedig A fekete ruhás nő kivitelezése elsőrangú, Watkins remek hangulatot teremt, amire nagyszerűen rásegít maga a táj, a századeleji díszlet, valamint a világ összes fájdalmával az arcukon játszó színészgárda. Sehol egy csepp humor, minden sötét és lehangoló, még a gyerekek sem igazán hoznak a karakterek életébe vidámságot - jellemző, ahogy még a főhős gyereke is mindig lefele görbülő szájjal rajzolja le apukáját.

A fekete ruhás nő megérdemelten lett siker, cseppet sem meglepő, hogy Angels of Death címmel már készül is a folytatása, mely 40 évvel később játszódna. A siker pedig nem azért megérdemelt, mert roppant eredeti sztorit látunk, hanem mert jól összerakottat. Azon persze lehet vitatkozni, hogy inkább helyenként ijesztő vagy valóban félelmetes-e a film, de mi amondók vagyunk, hogy az ijesztgetések és a baljós atmoszféra (amit nem könnyű megteremteni) elegyével az elmúlt hónapok legrémisztőbb horrorja született meg.

A fekete ruhás nő természetesen kötelező a horrorrajongók számára, nem csak azért, mert jól sikerült, hanem mert olyan kevés filmet láthatnak a műfajból moziban, hogy akár egyet kihagyni is vétek lenne. Kötelező azoknak is, akik például korukból adódóan nem láttak még kísértetházas horrort, hiszen számukra újdonság lesz a sztori, de persze legjobban azokra fog hatna a film, akik azért nem néznek horrorokat, mert félnek rajtuk, holott éppen ez lenne a lényege a műfajnak, nem? Irigyeljük is őket, hiszen ki ne szeretne rettegni egy többé-kevésbé kontrollált környezetbe?

A fekete ruhás nő (The Woman in Black)

színes, feliratos, angol horror, 95 perc, 2012

16 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott

rendező: James Watkins
forgatókönyvíró: Jane Goldman Suzan Hill regénye alapján
producer: Richard Jackson, Simon Oakes, Brian Oliver
operatőr: Tim Maurice-Jones

szereplők:
Daniel Radcliffe (Arthur Kipps)
Ciarán Hinds (Mr. Daily)
Janet McTeer (Daily felesége)

Egy világ halála

Egy világ halála

Ma, amikor felkeltem úgy gondoltam, hogy ez a nap is olyan lesz, mint a többi.

Hát nem olyan lett.

Azt hallottam valahol, hogy azok a napok lesznek igazán különlegesek, amelyek teljesen átlagosan indulnak: felkelsz, elvégzed reggeli teendőidet, elbuszozol a munkába, dolgozol és a nap folyamán, vagy a végén beüt valami. Valami, ami akár lehet jó is, lehet rossz is.

Na hát nekem beütött ez a valami, és naná, hogy tönkre tette a napomat!

Reggel felkeltem, elvégeztem reggeli teendőimet, elindultam a munkahelyemre.
Nyugodtan sétáltam az utcán – magamat meghazudtolva, buszozás helyett (Még ilyet!) – a téli hideg az arcomba csípett, a sálamat az államra igazítottam, hogy legalább azt védjem a hidegtől.Kis híja volt, hogy odaérjek a munkahelyemre, csak egy zebra választott el tőle.

Csend volt, így nem néztem szét, gondoltam, hogy nem jön semmi.

Tévedtem.

A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a busz, amin ülnöm kellett volna, felém tart, majd elsötétült minden.

Képes volt épp Ez a busz tönkre tenni a napomat, egy világ halt meg bennem!

2010. 08. 04. Szerda

---

Sajnos a tabulátor itt nem működik, pedig azzal jobban néz ki, enterrel oldottam meg a dolgot, remélem nem lett nagyon széthúzva a folytonosság, és így is élvezhető:)

Egypercesem. Állítólag – bár én annyira nem vagyok biztos benne –, kicsit Örkényes beütése van, de ezt döntsétek el ti! A békéscsabai Ifjúsági Ház Művészeti Olimpia nevezetű egy hetes Alkotótábora alatt készült, enyhe erőszakos ráhatással volt rám Elek Tibor (a Bárka – irodalmi folyóirat – kritikusa) és Farkas Wellman Éva (író, költő).
Az volt a feladat, hogy találjunk ki egy olyan címet, ami sokat sejtet, majd írjunk rá egy egyperces novellát, aminek a végén a cím szerepel csattanóként.

Még volna mit fejlődnöm szerintem, bár saját alkotásával az ember mindig elfogultabb :)