Méreg

I. rész

A lény sokféle testben volt már, számtalan emberi testben. Általában csinos nők teste felett vette át a hatalmat, és most is egy ilyen lányt választott. A lánynak persze fogalma sem volt, hogy létezik az ő világa, így nem is ment sokra az ellenkezésével, miután már megszállta.
A lény undorodott attól, hogy ezt kell tennie, undorodott attól, hogy fel kell húznia az emberbőrt. Gyűlölte az embereket, megvetette őket, gyűlölte a gyengeségüket, a nyavalygásukat, azt, hogy annyira rettegtek mindentől, hogy inkább könyörögtek, sírtak az életükért, mint hogy harcoljanak.
Ez a lány is könyörgött neki, mikor már a testében volt, a nevét nem tudta, és nem is érdekelte. Könyörgött neki, hogy hadd kaphassa vissza a testét. Azt mondta, bármit megtesz, csak hadd kapja vissza. De ő csak nevetett, hangosan kacagott a lányon, majd elhallgattatta őt és olyan mélyre űzte a saját testében, hogy a lény már azt hitte, meg is szűnik létezni. Alig érezte a saját tudata mellett, és igazából remélte, hogy így lesz, hogy felszívódik és nem zavar majd sok vizet.

Régen ő is ember volt. Gyarló, félelmekkel teli, reménykedő, szentimentális, gyenge emberi lény, még némi jóság is szorult belé. Isten imádott teremtményeként létezett ő is, és gyűlölte magát azért, hogy nem képes megtenni dolgokat. Boszorkány volt, de mit sem ért a hatalma, mert nem tudta megbánás nélkül használni az erejét, hogy felülkerekedhessen önmagán és másokon. Titkon ezt akarta, de soha nem volt elég bátorsága és ereje hozzá. Aztán meghalt és lekerült arra a bizonyos helyre, és minden megváltozott, egy ideig még ellenkezett, de aztán hamar megtanulta a leckét, és arra is rájött, hogy többé nem akar emberré lenni.
Hatalmat kapott, örök fiatalságot, és többé már nem volt semmi, ami visszatarthatta volna attól, hogy azt tegyen, amit csak akar, nem volt már bűntudata, hogy bánkódjon tettei miatt.
Boldogság és elégedettség töltötte el, amikor megkapta ajándékait: a hatalmat, az erőt. Az erőt, ami nem tüntette ki a többiek közül, de amivel uralkodhatott a gyűlölt emberek felett.
És ezeket Neki köszönhette, mesterének, mentorának, felszabadítójának, úrnőjének. Ezek után pedig bármit megtett volna érte, még azt is, hogy eljátssza a megtért jó kislányt, azok után bármit, hogy kihozta őt a pokolból.
Úrnője egy fontos faladattal bízta meg, és ugyan nem fűlött a foga a feladat bizonyos részéhez, ő mégis azonnal igent mondott arra, hogy közel férkőzzön ahhoz az emberhez, aki segíthetett a céljaik elérésében. Megpróbálta elhitetni vele, hogy ő más, hogy ő nem olyan, mint a hozzá hasonló lények.


A fiatal férfi eleinte gyanakvó volt, ellenséges, tartózkodó és elutasító. Végül is egy született jófiú volt, nem rontotta meg az a világ, amibe a szülei és a fivére rángatták. Lehetetlen feladatnak tűnt alapjaiban megváltoztatni, és a nő hamarosan rájött, hogy hogyan érje el a céljait. A srác jóságára alapozott, elhitette vele, hogy jó célt szolgál azzal, ha megteszi, amit ő mond neki. Sokáig tartott, amíg meggyőzte, de végül, ugyan nem maradéktalanul, de sikerült is neki.
A férfi egyre erősebbé vált, ám mégsem eléggé, a bátyja mindig útban volt, csak az kellett, hogy végre a pokolba kerüljön. Ezek után minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fivér még ellenségesebb volt, mint a kiskutyaszemű fiatalabbik testvér. Öccsét mindig őellene hangolta, teljesen olyan volt, mint az apja: rendíthetetlen jófiú, aki ártatlanokat próbál menteni, csakis a jó eszközeivel, legalábbis a legtöbb esetben. Aki megpróbálja megbosszulni mind az anyja, mind az apja halálát, akikkel épp azok a lények végeztek, akik ellen küzdöttek, aki mindig csak a testvérét próbálja védelmezni, mint egy magatehetetlen gyermeket, ki az anyja nélkül elpusztul. Végül ez vezetett a halálához, az a nagy hülyeség, hogy feláldozza magát az öccséért, és a saját életét kínálja fel, csak hogy megmenthesse testvérét a haláltól.
A nő mélyen megvetette, ostobának gondolta megtenni ezt a lépést, hogy eladja a lelkét, csak azért, hogy a kisöccsét visszahozzák a halálból. De ha jobban belegondolt, ez számukra csak jó lehet, hiszen végre-valahára megkapták ezt a hírhedt gyilkost, a fajtája gyilkosát, az egyik kulcsot a tervük magvalósításához. Egy csettintésre. Olyan könnyedén, hogy szinte el sem hitte, hogy a dolog valóban megtörtént, hogy mindez igaz.

És a pokol megváltoztatja az embert, vagy egy roncs lesz belőle, mialatt kínozzák, mialatt olyan mérhetetlen fájdalomnak, terrornak teszik ki, hogy belepusztul, hogy aztán visszahozzák az öntudatlanságból és elölről kezdjék, vagy ő is olyanná válik, mint a kínzói. A pokol teremtményévé, kit a kéjes boldogság érzése tölt el, amiért másokat megölhet, a legkülönfélébb módokon, hosszú ideig kitéve a fájdalomnak, hogy a kínzott azt kívánja, bár sose született volna meg.
Ó, igen! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Feljebbvalói megkaphatták, amit akartak, és ő is végezhette a dolgát, hogy észrevétlenül állítsa maguk mellé a fiatal fiút, a nagyobb cél érdekében, hogy beteljesítse, amit elődei elkezdtek. Nem állt senki az útjába, főleg nem a srác bátyja, aki ha itt lenne, biztos kételyeket ébresztene az öccsében.
Igaz, halála előtt ő is elhitte neki, hogy jó útra tért, sőt meg is kérte, hogy készítse fel az öccsét a túlélésre, de hamar elfelejtette a dolgot a későbbi események után, annak ellenére, hogy ő végig próbálta úgy beállítani, hogy velük van, nem pedig az övéi mellett.

Mikor visszatért, a fiatal fiú ismét ellenségként fogadta, annak ellenére, hogy megmentette az életét, kérdőre vonta a test miatt, amibe visszatérte után beleszállt, azzal fenyegetőzött, hogy visszaűzi a pokolba, így hát engedett és egy olyan testet keresett, amiben már nem volt senki.
Először azt gondolta, lehetetlenség a küldetés, és ha nem lett volna olyannyira hűséges, nemet mond, már csak azért is, mert nem akart emberekkel jópofizni, főleg nem ezzel a két hülyegyerekkel. De miután az idősebbik testvér meghalt, hamar élvezetét lelte az átállításban. Eleinte nehéz volt folyton megjátszania magát, nehéz volt nem lebuknia, de hamarosan csak játéknak fogta fel, csak az ellentmondásokra kellett ügyelnie.


Aztán kiderült, hogy mégsem kell annyira megerőltetnie magát, miután felajánlotta, hogy a kezére adja úrnőjét, akivel a bátyja a csereszerződését kötötte, még ő akarta az egészet. Sőt, ő maga próbálta visszafogni hevességét, a fiú egyből el akarta intézni a nőt, de ezt nem engedhette, mindennek megvolt a maga ideje és helye. Előre eltervezték mentorával, hogy hogyan kell történnie, de nagyot dobott a dolgokon, hogy nem kellett meggyőznie a srácot.
A férfit megváltoztatta bátyja halála, de alapjaiban továbbra is jó volt, nem akart bántani ártatlan embereket, és ő mámoros boldogsággal figyelte, hogy a fiú naivsága mennyire rásegít a dolgokra, elhitette vele, hogy amit csinál, az jó. Ugyan sok társukat fel kellett áldozniuk az ügy érdekében, de megérte. Ők úgysem voltak jók semmire. Satnya talpnyalók voltak mind, akik vakon követtek minden feljebb, illetve hát lejjebbről jövő parancsot.


Tanította, pátyolgatta és megkapta. Aztán a férfi hírét vette, hogy úrnője a közelben van, és megindult. Majdnem megölette magát, ám idejében sikerült megakadályoznia, hogy úrnője két csatlósa elintézze, ő is majdnem otthagyta a fogát, túl jól sikerült a színészi játéka, és a démonok is elhitték, hogy átállt. Végül a fiatal férfi mentette meg, az akaratával űzte ki a démont az ember testéből.
A kiűzetés pedig igazi bizonyíték volt a fiú számára arra, hogy jót tesz. Hiszen a megszállt emberek túlélték, ha a fiatal férfi az akaratával kényszerítette ki a pokol gyermekeit a gazdatestükből, míg a colt, vagy a kés megölte a porhüvelyeket is. És mindezt csak egy kis démonvér ellenében el is érhette. Embereket menthetett, azt tette, amit mindig is akart, és fel sem tűnt neki, hogy egyre inkább olyanná válik, mint a nő, aki saját vérével táplálta őt.

Olyannyira jól sikerült minden, hogy még a pokolban is azt hitték, hogy átállt a srác mellé, olyan sokszor próbálták megölni, hogy egy idő után már nem is számolta. Hamarosan pedig elérkezhetett a nagy feladat, és már nagyon közel volt hozzá, hogy megvalósítsa, de valami közbejött.

Ruby (két színésznő játszotta, a barna hajú az a bizonyos test, aki üresen állt egy kómás beteg testeként, a démon megszállására várva)

Új novellám kalandos születése

Ez a kis leírás nagyon körülményesen került elétek, jól megszenvedtem vele. Na nem az írással, hanem azzal, hogy feltöltsem a blogra. Egy másik történetem is kárba veszett emiatt. Történt ugyanis, hogy a novellát, valamint ezt az ismertetőt otthon írtam meg 2007-es Word-ben, azonban a páromnál nincs csak 2003-as Word és nála nem tudtam volna megnyitni a dokumentumot. Mivel otthon nincs internetem, csak nála tudom szerkeszteni a blogomat, kivéve egy-egy rövidebb bejegyzés eseténél, amit a könyvtárban is meg tudok írni (ami a héten zárva volt).
Na mindegy. A lényeg, hogy megírtam ezt a történetet és beleillesztettem egy másik dokumentumba, ami azzal a bizonyos 2003-as Worddel készült, úgy gondoltam, majd nem simán mentéssel, hanem mentés máskénttel fogom elmenteni, merthogy nem egyszerűen csak beillesztettem ezt a szöveget az eredeti elé, mögé, mellé stb, hanem a hülye idióta fejemmel jól kivágtam a több mint 200 oldalnyi regényt és az alábbit illesztettem a helyére. Azonban véletlenül nem a mentés másként gombra, hanem a sima mentésre kattintottam, így a 200 oldalas regény helyére bekerült a tíz oldalas novella. Természetesen máshová nem volt elmentve a teljes dokumentum, csak a fele. Ez a jó hír, mert így nem az egészet, csak a felét kell megírnom újra a történetnek.
És mi ebből a tanulság?

Egy: tartsd be a számítástechnika három legfontosabb szabályát!
1. szabály: Mentsd el a dokumentumot, képet stb.
2. szabály: Mentsd el a dokumentumot, képet stb. egy másik helyre is.
3. szabály: és… hmm, mi is a harmadik? Ja, igen! Mentsd el a dokumentumot, képet stb. egy harmadik helyre is!

Kettő: hallgass a megérzéseidre! Én nem hallgattam rájuk, és jött az idegbaj. Pedig esküszöm, gondoltam is rá, hogy talán nem a regényem helyére kéne beilleszteni az új novellát. Bukta.

Három: egy idióta vagy, amiért nem tartottad be az első két instrukciót, most viseld a következményeket!

És akkor jöjjön a novellám nem túl rövid ismertetője:

Nemrég Ákos dalának hatására születtek meg a fejemben egy novella körvonalai. Annyit tudtam csak, hogy a dalról – Méreg –, a Supernatural c. sorozat jut eszembe és azon belül is Sam Winchester. Nem ő a kedvencem, jobban kedvelem Deant és Castielt, de úgy éreztem, muszáj kiírnom magamból. Hetekig gondolkodtam azon, hogy hogyan írjam meg, milyen legyen majd a befejezés, milyen stílusban íródjon, hogy tegyek-e bele szövegrészletet Ákos dalából. Feltett szándékom volt, hogy így tegyek, de fogalmam sem volt, hogy hogyan, úgyhogy szó szerint nincs is benne. Ha beleteszem, azt mindenképp Sam szemszögéből kellett volna, de végül a novella első fele egy egészen más szemszögből született meg.

Aki nem ismeri a sorozatot, annak sem a fenti szöveg, sem a novella nem fog sokat mondani, így úgy döntöttem, írok egy kis ismertetőt.
A Supernatural két fiatal fiúról szól, akik vadászok. Vadásznak, de nem ám olyasmikre, mint egy átlag vadász (őzikék, szarvasok meg macik) sokkal durvább dolgokra. Olyanokra, amik csak a mesékben, mondákban, legendákban léteznek. Vámpírokra – teszem azt, ám most ne Edward Cullenre gondoljatok – úgyis tudom, hogy ő jutott eszetekbe –, őnála sokkal durvábbak ezek a lények, nem csillognak, nem szépek és nem is akarnak „vegák” lenni. Keményen szétcibálják az embert, és csak a fejük levágásával, illetve halott ember vérével pusztíthatóak el. Nem is égnek el a napfénytől, mint Dracula, és a fokhagyma sem ér sokat, esetleg a szentelt víz működik, de ebben sajnos nem vagyok biztos, mert rég láttam azokat a részeket. A keresztet is el lehet felejteni. Szóval ilyenekre vadászik a két fivér, de megemlíthetnénk akár a démonokat, az alakváltókat, a wendigót, a gonosz szellemeket és még más hasonló ínyencségeket is.

Az egész azzal kezdődött, hogy Dean – az idősebbik testvér – elment az öccséhez a Stanfordra, hogy rábeszélje arra, hogy együtt keressék meg vadászat közben eltűnt apjukat, Sam persze nem akarja, ő nem akarja az egész vadászosdit csinálni, ő ügyvéd akar lenni, és nem akar aggódni azért, hogy mikor ugrik ki a bokorból egy vérfarkas. Itt nyomban ki is derül, hogy a fiúk gyerekkoruk óta csinálják ezt az egészet, azután, hogy az anyjukat megölte egy démon – a sárga szemű, a nevét sokáig nem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg –, és az apjuk elkezdett vadászni erre a bizonyos lényre, hogy megbosszulja Mary halálát. A fiúk ebben nevelkedtek, az iskolák havonta változtak, állandó lakhelyük nem volt, és folyton olcsó motelekben szálltak meg, valamint olyan sokat voltak úton, hogy már szerintem az egész Földet többször is körbeutazhatták volna, arról nem is beszélve, hogy a pénzüket nem épp legális módon szerzik, mert hát ezért a munkáért nem fizetik meg őket. Az emberek többsége még mindig mesének hiszi a vámpírokat.

Aztán Sammy felnőtt, és úgy döntött, új életet kezd, egyetemre megy és jól össze is veszett az apjával, ám végül csak visszacsöppent a vadászatba, mert a barátnője is meghalt. Az egészben a csavar, hogy éppúgy, mint egykoron az anyjuk. Így Sam csatlakozik Deanhez, hogy együtt keressék meg az apjukat, és a sárgaszemű démont. Közben vadásznak a szokásos embernek ártó lényekre, vitatkoznak, nevetnek, utaznak, ügynöknek, rendőrnek, boncnoknak adják ki magukat, hogy le tudjanak zárni egy-egy ügyet. A csajok jönnek-mennek, a sör, whisky és más italok szépen fogynak, épp úgy, ahogy a kilométerek, vagy nevezzük inkább mérföldnek, ha már Amerika.
Végül sikerül elkapni a démont, igaz nagyon sokáig tart, az apjuk is meglesz, és az évadok múlásával az is kiderül, miért kellett Marynek meghalnia. Annyi kellett volna csak, hogy ne menjen be Sam szobájába. Az akkor még csecsemő Samet akarta megkaparintani ugyanis a démon. A saját vérével itatja meg, és itt jön a lényeg: jó pár évvel később Dean és Sam megismerkedik Rubyval, aki állítja magáról, hogy ő nem olyan hazug picsa, mint a többi démon. A fiúk persze nem hisznek neki, de ő tovább próbálkozik, míg végül sikerül elérnie a célját és rászoktatja Samet a démonvérre (olyan, mint a drog: hamar rászoksz, ettől megváltozol, és piszok nehéz leszokni), Sam ettől olyan erőt kap, hogy a puszta akaratával sikerül kiűznie egy démont egy ember testéből, anélkül, hogy az illető ember meghalna. Eddig ugyanis vagy a démonölő kést, vagy a coltot (különleges golyók járnak hozzá, amit nem lehet megkapni bármelyik sarkon) használták, de azzal ugye meghalt a porhüvely is, akit megszálltak, így Sam elhitte, hogy ő ezzel most jót cselekszik, persze végül kiderül, hogy Ruby mégiscsak egy hazug démon, és jól felhasználta Sam naivságát céljai eléréséhez. Kábé ennyi a lényeg, nagyon nagy vonalakban, én inkább a sorozat megnézését ajánlanám, mert szerintem a világ legjobbja. Szeretek sorozatokat, sokfélét, de ez az egyetlen, amit akárhányszor nézek meg, nem tudom megunni. Kellően sötét, kellően vicces, és kellően jók benne a zenék – a Rock örök! –, szóval érdemes megnézni, az eleje sokak szerint eléggé horrorba illő, bár én nem osztom ezt a véleményt.


Na, szóval, most térjünk vissza a novellához. A címe Méreg, ahogyan a dalnak is, Rubyról, Samről és arról szól, hogy ki mit gondolt, miközben Ruby megpróbált a fiúk bizalmába férkőzni, és végül rászoktatni Samet a démonvérre. Ruby szemszögével kezdtem, és Samével folytattam, remélem tetszeni fog annak is, aki nem látta a sorozatot, és remélem elég kedvet kaptatok ettől a kis írástól a sorozat megnézéséhez. :)

A novella első részét csak holnap töltöm fel, hogy kicsit izguljatok:) Ostikának pedig köszönöm, hogy átnézte a firkálmányomat, és kijavította. Örök hála! <3




Végül pedig, íme a dal, ami megihletett: 

Valamint a szövege:

Már első látásra tetszett
De másodszor sokkal szebb lett
A harmadikra nem tellett
De addigra szörnyen kellett

Azt hitted, melletted marad és ápol
Ha kéred, elvarázsol
Veled táncol a szakadék szélén
Az igazi helyetti műanyag élmény

Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol
Igen
Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol

A méreg azt súgja: -Tedd meg
Nekem nem kell a lelked
Én a testedhez alig nyúlok
Benned mégis lángra gyúlok

És akkor remegsz majd úgyis értem
Szerelmes leszek, érzem
És nem engedlek többé szabadon
Enyém a hatalom, a véredet akarom

Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol
Igen
Éget, egyre éget
Mert méreggel teli a véred
Benned tombol, ami rombol
És mindig csak terád gondol

Mesterséges anyagokkal
Őrizteted a testedet
Megölnek vagy gyógyítanak
A kíméletlen vegyszerek?



Cofotka voltam ;-)

Szellemek - Itt vannak közöttünk?

A minap egy nagyon érdekes kérdést vetett fel valaki a Supernatural kapcsán, és én, mint túlvilág és angyal-függő (mert az is vagyok), elgondolkodtam rajta, elég mélyen.

A bemutatkozásomban már olvashattátok, hogy bátyám és keresztanyukám sem él már, és mindkettejük elvesztése mély nyomot hagyott az én mimóza lelkemben. Néha keménynek próbálok tűnni, viccel elütni a dolgokat, és azt is hihetnék azok az emberek, akik olvasták a Cofotka, mint lényt, hogy folyton mosolygok. De ez természetesen nem így van, rengetegszer vagyok én is szomorú, és boldogtalan és sokszor kívánom azt, bár meg nem történté tudnám tenni a dolgokat.

A kérdés, amiről ezen kis bevezető elején írtam, az volt, hogy vannak-e szellemek? Jók-e? Vagy rosszak? Tudják, hogy ők szellemek? Nos, azt hiszem ez mindannyiunkban felmerült már, sokan hisznek benne, sokan pedig hülyeségnek tartják az egészet, úgy ahogy van, és még magyarázatuk is van arra, hogy miért nincsenek.

Azt hiszem, mindent meg lehet magyarázni, még annak az ellenkezőjét is, amit már bebizonyítottak, na mindegy.

Én mindig is szerettem volna kicsit közelebb állni a szellemvilághoz, de nagyon úgy tűnik, hogy még nem vagyok elég nyitott az ilyesmire, pedig próbálkozom. Azonban úgy tűnik egy-két kivételtől eltekintve, nem veszem észre a jeleket, amik megmutatkoznak. Még nem éreztem olyasmit, amikről a filmekben hallani, a könyvekben olvasni. De talán nem is ez kell, elég, ha csak hiszek benne, és ha eljön az idő én is megtapasztalhatom azt, amit mások?

Ugyan még nem voltak ilyen tapasztalataim, csak hasonlóak, de ennek ellenére, én továbbra is hiszem, hogy létezhet valami más, mint amit ebben a dimenzióban láthatunk, érezhetünk, megfoghatunk.

Amikor keresztanyukám meghalt, láttam őt másokban. Egyszer mentem az utcán, a környéken ahol unokatesóm (keresztanya lánya) dolgozik, és észrevettem egy előttem sétáló ötven körüli nőt. Amikor megláttam megdobbant a szívem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy keresztanyát látom. Olyan volt a kabátja, a testalkata, a járása, sőt még a haja és a sapkája is. Egy ideig követtem, meg is előztem és megnéztem, hogy hogyan néz ki. Tudtam, hogy nem lehet ő, hiszen az lehetetlen, és meg is bizonyosodtam róla, hogy ez csak egy idegen, aki hasonlít rá. Mégis furcsa érzéseim támadtak. Örültem, és ez a legfurcsább. Boldog voltam, amiért láttam azt a nőt, éreztem, hogy ez fontos, de más magyarázatot nem találtam arra, hogy miért érzem ezt. Még párszor láttam őt, amikor a környéken jártam, de aztán eltűnt. Azt hiszem akkor, amikor elfogadtam, hogy keresztanya már nincs többé.

Később megtudtam, hogy unokatesóm is látta azt a nőt, és azt mondta, hogy ebből tudta, hogy anyukája nem hagyta el, vigyáz rá, és szereti (nem pont ezekkel a szavakkal, nagyon régen történtek ezek a dolgok, és sajnos már nem emlékszem tisztán). Utólag rájöttem, hogy én is valami ilyesmit éreztem az örömön túl.

Később unokatesóm azt is elmondta, hogy keresztanya tudat alatt érezte, hogy meg fog halni. Persze ezt akkor még a lányai sem vették észre, utólag jöttek rá.

Jó néhány évvel keresztanya halála előtt a férje (keresztapukám) kifizetett egy sírt, előre megvette későbbi nyughelyüket, ezen akkor keresztanya nagyon kiakadt, de a halála előtt, már jó ötletnek tartotta.
És biztosan ti is kaptatok már ismerősöktől, rokonoktól italokat, amik most a szekrény tetején pihennek bontatlanul. Keresztanya ezeket, az italokat elkezdte megbontogatni, és azt mondta a családjának, hogy igyák meg, hiszen tök felesleges ott tartogatni, kávét ivott, amit imádott, de nem tett jót a gyomrának, és még egy rakás olyan dolgot tett, amit egyébként nem tett volna. Furcsa nem? Persze lehetne ezt is magyarázni, de én hiszem azt, hogy érezte, hogy közeledik a vége, és ezért tett meg olyan dolgokat, amiket egyébként nem tett volna, és hiszem azt is, hogy azaz idegen nő is ő volt, nem szó szerint, de ő küldte vagy nem is tudom. Magyarázatom nincs, de érzem és szerintem ez mindent visz.

Talán sokan nem látjuk őket, nem érezzük meg a jelenlétüket, de én biztosra veszem, hogy itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk, és ha eljön a mi időnk is, ott lesznek mellettünk a vég pillanatában, várni fognak ránk. Ebben bízom csak, ezért tudom elviselni, hogy már nincsenek többé, mert hiszek abban, hogy még láthatom azokat, akiket szerettem.

Ostika kozmikus vergődései

Ostika egy nagyon kedves barátnőm, és ő is blogírásra adta a fejét, az első bejegyzéséből ki is derül miért. Nem mondom el nektek, hogy kicsit kíváncsiak legyetek és benézzetek hozzá is. Még nincs túl sok minden, de ne ez alapján döntsetek, hiszen még csak most kezdte. Egyébként az írásai minősége kompenzál minden negítvumot, mert szerintem istenien ír, fel sem érhetek hozzá, de lehet, hogy csak kishitű vagyok, ő legalábbis biztos ezt mondaná :D

Az itt elérhetitek

Jó szórakozást hozzá! :D

Cofotka voltam ;-)

Viharos éjszakák

Nem kell semmi új írásomra gondolni, éppen csak az elmúlt éjszaka, illetve, a mai reggel élményeit osztanám meg veletek, amit az ismerőseim már a facebookon olvashattak is  :)

Ma reggel, mikor felkeltem nagy meglepetés ért. Először is hallottam, hogy valaki fűrészel, tudjátok azzal a benzines-félével, mondom megnézem, kinek van kedve hajnali 6-kor fát vágni. Ekkor láttam, hogy az udvarunkat ellepik a letörött fűzfaágak és, hogy vizes a járda is. Feltettem magamnak a már megválaszolt kérdést: Esett az eső? Kimentem, természetesen pizsiben, és ekkor láttam, hogy a szomszédban, a tűzoltóknak támadt kedve fát vágni, szerencsére senkinek, és semmiben nem esett kár, a fán kívül. Hátra mentem, hogy megnézzem, nálunk mi a helyzet, az almafánknak lőttek, idén egy fával kevesebb almánk lesz. A szél kifordította a földből, és pár paradicsomot is agyonnyomott. Tovább mentem, szerencsére se a tetőt nem vitte le, és másban sem esett nagy kár, ahogy láttam. A kukorica földek gazdáit sajnálom, mert a termés totál tönkre ment :(

ismételten Cofotka voltam ;-)

Ó, úgy szeretem én a strandot...

Itt a nyár és a többség nyaralni megy: strandra, fürdőbe és a többi! Ezelőtt jó néhány évvel voltam utoljára strandon (igazából már arra sem emlékszem, konkrétan mikor), de most végre újra sikerült eljutnom. Már tavaly megvettem a fürdőruhát, kéket persze, hiszen az a kedvenc színem, és még viszonylag jól is áll (mert hát ugye ez is nagyon fontos). A hétvégére vihart mondtak, én meg erősen reménykedtem benne, hogy ne essen, legalább addig, amíg kint vagyunk a strandon. Ha már egész héten bent döglöttem a se levegő, se légkondi teremben az órákon ülve, félig lehunyt szemmel (mert azért volt bent egy darab ventillátor, ami csak arra jó, hogy megfájduljon tőle a fejem és kiszáradjon a szemem), akkor legalább a hétvégén ne essen. Tegnap aztán mégis úgy volt, hogy jön a vihar, volt nagy szél és volt 3 csepp eső is (persze mint nagy fb-függő, jól megosztottam, hogy nem hoztam ruhát, arra az estre, ha netán rosszra fordulna az idő, már a szélfújás elején /akkor még nem is esett.../. végül aztán a nagy viharból nem lett semmi, és örültem is meg nem is, mert hát ugye jó volna egy kis eső, mert döglődnek a napraforgók a földeken, meg minden egyéb növény is, meg az állatok, és persze mi emberek is, viszont örültem is, mert ez a reményt jelentette a másnapi fürdőre.

A mai nap aztán felkerekedtünk, párom pihizett kicsit délelőtt, aztán ebédeltünk, felcuccoltunk és indultunk is, hogy felvegyünk egy barátot, beugrottunk még a Tescóba is, hogy beszerezzük az elmaradhatlan labdát. Volt ott minden féle: a Hello Kittyn keresztül a Verdákon át, a piros alapon fehér pöttyösig. Végül egy kevésbé gyermeki mintájú labdát választottunk, amin annyira nem látszik, hogy a Verdák egyik kisautója szerepel, meg vettünk egy üveg vizet is. Kimentünk szépen a szabad strandra, már alig vártam, hogy csobbanhassunk, de aztán arra lettünk figyelmesek, hogy a parton rengetegen vannak, de a vízben... hát ez nem jött be. Valami kajak-kenu verseny volt, vagy mi szösz. Ültünk pár percet a meleg kocsiban, felhívtuk párom uncsitesóját (nekik van nyaralójuk), hátha, de nem volt elérhető. Így hát úgy döntöttünk elmegyünk az uszodába. Út közben meg azon agyaltunk, hátha bejön még valami ziccer, és az meg jól zárva lesz. Nem lett... Szerencsére. Bementünk a Fedett uszodába, barnulni ugyan egy kicsit sem barnultam, (azonban az sem számított volna, ha esik), de legalább nyeltem egy kis uszoda vizet.

Az úszás nem olyan, mint a biciklizés, vagy legalábbis nem teljesen. Általános iskolában tanultam a dolgot, most 23 éves vagyok, szóval kicsit megilletődtem. Azért jól éreztem magam, és hát ez a lényeg, labdázni nem labdáztunk, a vízből sem ittunk, amit korábban a Tescoban bedobtunk a kosárba. De évek óta végre nem csak a fürdőkádban érte víz a bőrömet, és az új (egy éves) fürdőrucimat is felavathattam, és strandillatú a hajam, és kicsípte a szemem a klórozott víz, és fáradt is vagyok. Tudjátok, az a jóleső fáradtág, ami miatt éjszaka olyan jót durmolsz majd, hogy csak na.

A végén bedobtunk egy jó kis pizzát meg kávét, és megdumáltunk egy következő alkalmat, és már alig várom, hogy megint mehessek, és még az sem zavarna, ha kicsit esne az eső… :)

Cofotka voltam ;-)