Múzsa és Ihlet esete a lánnyal

Figyelmeztetés: a novellában a Microsoft Word szerint durva, obszcén, bántó szavak előfordulhatnak, amelyeket nem illik papírra, illetve képernyőre vetni. Ezzel nem teljesen értek egyet, azok a szavak igenis kellenek oda, de akit ez zavar, inkább el se olvassa a történetet. Facebookos vallási nézeteket viszont valóban sérthet, valamint nyomokban agyzsibbasztó és gyenge poénokat tartalmazhat!

Szövegrészletként szerepel benne a Tankcsapda - Az alagút végén című számának egy hiányos sora és fellelhetőek a Stargate Atlantis és a Supernatural készítőinek, valamint J. K. Rowling alkotásainak szereplői.

Múzsa és Ihlet esete a lánnyal

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy huszonhárom éves lány, aki nagyon szeretett volna írni, de a múzsája baszott eljönni, így csak álmodozott arról, hogy száz meg száz oldalas könyveket írjon a szenvedéseiről.

Szenvedés, hah! Kész kín volt az élete, mert a múzsája tényleg nem törődött vele. Ő csak ült ott a fejében, és cigizgetett, meg whiskyt ivott literszámra, miközben a tévé távirányítóját kapcsolgatta, ami - mit ad isten - épp az ihlethiányban szenvedő lány szemén át látott dolgokat mutatta. Múzsa meg ki-bekapcsolgatta, és unatkozott, mert a lánnyal nem történt semmi érdemleges, ült az iskolában, néha olvasott valami szexuálisan túlfűtött könyvet, amit a barátnője mutatott neki, de még ez sem hatotta meg Múzsát.

Inkább vedelt, vagy figyelte az írásokat, amiket a lány olvasott. Vagy a filmeket, amiket nézett, na meg azt, hogy a faszbúkon osztogat meg - néha - oltári nagy hülyeségeket, amik senkit sem érdekelnek. Legalábbis a lájkok száma erről tanúskodik.

Néha elszörfölgetett a lány elméjében, a gondolataiban válogatott, hátha talál valamit, ami érdemes arra, hogy megihlesse vele a lányt. Talált is pár izgi dolgot, de egyiknek sem volt túl hosszú a kanóca, aminek hatására több oldalas novellákat tudott volna megíratni a lánnyal, így csak iszogatott csendesen, és várta, hogy jöjjön a csoda, a lány barátnőjének szivárványa, ami talán a lány szivárványa is lehet.

És csak várt…

És várt, és lassan már undorodott a sok piától, amit magába döntött. Ha nem lett volna múzsa, akik köztudottan természetfeletti erővel rendelkeztek és hallhatatlanok voltak, már valószínűleg alkoholmérgezésben szenvedne, rosszabb esetben a mája indult volna rákosodásnak, na meg a tüdeje a rengeteg cigaretta elszívásától.

Szörnyű dolgokra képes az unalom – gondolta magában és ismét kortyolt a tölgyfahordóban érlelt, minőségi skót whiskyből, ami kellemes füstös ízt hagyott maga után.

Totális züllés – folytatta gondolatmenetét, és beleszívott a cigijébe. Már csak a drogok hiányoznak. De az talán kissé már túlzás lenne. Na, nem mintha nem lennék függő így is…

Hah! Miket dumálok, hiszen én nem lehetek függő. Múzsa rosszallóan összehúzta a szemöldökét a gondolatra. Jelen pillanatban mindössze ennyi előnye volt annak, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amilyenekkel. Így anélkül hódolhatott nem-szenvedélyének, hogy az ártalmas lenne a számára. Tényleg úgy vedelte a piát, mintha legalábbis víz lenne. Végül úgy döntött, hogy ideje váltani és cigi helyett előkapott valahonnan egy kubai szivart, csak hogy teljes legyen a kép. Elkomorodott.

Jobban örült volna, ha azzal töltheti az idejét, hogy segít a lánynak írni, de hát a lány sem segített sokat.

Persze az tény volt, hogy igazán próbálkozott, és annyira akarta, de néhány semmitmondó erőltetett írásnál többre nem futotta. Pedig lett volna mit írnia, de tényleg, pár érdemleges dolog valóban történt vele… hmm… még a nyáron. Milyen hónap is van most?

Ott volt a balatoni nyaralás, aminek részletei egészen elhomályosultak, na meg a pénztárcás ügy. Megint hozta a formáját, és elhagyta, amikor bement az egyik üzletbe, és a fent említett tárgyat automatikusan a bevásárló kosárba ejtette… és szépen ott is hagyta. Ez még nem is lett volna baj, ha nem veszi ki valaki, miután ő lelépett, és öt perc múlva tért vissza, azért rimánkodva, hogy legyen meg. Persze nem lett, de miért is botránkozunk meg ezen?

Szegénység van, és biztos sokan megörülnek a könnyen jött pénztárcáknak, benne egy tízessel. Miért is ítéljük el?

Ja persze, hát az erkölcsi normák. Ahelyett, hogy az illető leadta volna az eladónak, inkább zsebre dugta. Nem is a pénz volt a lány legnagyobb gondja, persze nem jött túl jól, hiszen őt sem vetette fel a pénz, sőt. Azonban mégis inkább hű tárcáját sajnálta, aki eleddig mindig visszatért hozzá ilyen-olyan módon. Talán megunta, hogy ismét cserbenhagyták, és úgy döntött, itt az ideje megválni hűtlen gazdájától.

Természetesen nem először fordult elő, hogy a lány elhagyta a saját kezűleg készített bőr pénztárcát, amit még az ezredforduló környékén készített, igazából legalább 4-5 évvel azt követően, de eddig mindig visszajutott hozzá. Egyszer biciklizés közben hagyta el, és a szomszéd bácsi adta vissza neki.

Most viszont? Hát nem volt szerencséje, odalett a pénz, a bankkártya, meg a tárca is. Bőgött egy sort, és egyik legkedvesebb unokatesójától kért kölcsön, hogy haza tudjon menni, közben meg lezavart egy gyakorlati napot, ahol koktélokat kevertek. Legalább tudott inni egy pohárral a nagy megrázkódtatás leküzdésére.

Hát… – Tudom, ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de akkor is. – Hát… nem ért sokat.

Mindegy, túl lett rajta, sokat segített a lányon, hogy unokatestvére mellette állt és megnyugtatta, az is hogy mindkét, számára nagyon kedves barátnője segített neki. Egyikük azzal, hogy vállán kisírhatta bánatát, és együtt szidhatták az elkövetőt, a másikuk meg azzal, hogy vele is megbeszélhette a dolgot és még egy versikét is írt a tárcához. A lány azóta túl van rajta, még a rendőrök is kedvesek voltak, annak ellenére, hogy nem kecsegtettek semmi jóval, a lány nem haragudott rájuk, hiszen megint a saját ostobasága miatt szívott.

Na, de ez sem volt elég ahhoz, hogy kiteljen legalább egy novella, a balatoni út sem hatott, pedig a lány igazán élvezte és bele is kezdett a leírásba, de aztán félbemaradt. Az sem nyomott semmit a latban, hogy kétszer is eltölthetett hosszabb időt azzal a bizonyos unokatesóval. Igaz, a hétvégék munkával teltek, de a lány annyira felszabadultnak érezte magát és boldognak, hogy végre együtt lehettek. Egyik alkalommal majdnem az egész éjszakát átbeszélték, annak ellenére, hogy mindketten hullák voltak már a gletteléstől. Tényleg sokat nevetett azon a két hétvégén, és közelebbről is megismerkedhetett Gastonnal, a nagyon önérzetes macskával. Komolyan képes volt nyávogni, hogy simogassák meg, aztán meg húzódozni, hogy az ember lánya még könyörögjön is neki, hogy ezt megtehesse.

És ez sem volt elég, Múzsa mindezt nem tartotta érdemlegesnek, hogy elhívja Ihletet egy kis közös partizásra. Ő csak olvasgatta a tévében látott Harry Potteres és Once Upon a Time-os fanfictionokat, meg a szexuálisan valóban túlfűtött könyveket. Az volt mégis a legdurvább, hogy sem ezek, sem a lánnyal történő, nyilvánvalóan „unalmas” dolgok sem tudták rávenni arra, hogy Múzsa felvegye a telefont (csak azért a telefont, mert nem akart kéretlenül Ihlet elméjébe tolakodni) hogy szóljon neki.

Nem mintha Ihlet vette volna a fáradságot, hogy erős indok nélkül átmenjen hozzá. Múzsa megszokta már, hogy csak akkor telefonáljon társának, amikor komoly oka van rá, és valóban érdemesnek találja rá az ötletet, ami kipattant a lány fejéből. Máskülönben Ihlet pár keresetlen szóval tuti lerázza Múzsát, és elküldi egy helyre nyomdafestéket nem tűrő szavaival.

Kettejük kapcsolata igen különös volt. Nem voltak barátok, távolról sem, mégis függtek a másiktól. Ha az egyikük hiányzott, a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehetett összehozni egy épkézláb alkotást, illetve, hát… egy Jó alkotást. Néha meg képesek voltak őrületbe kergetni a másikat, és olyan csapongással nyomorították meg áldozatukat, hogy az illető azt sem tudta, melyik ötletét kivitelezze előbb.

A lánynál sajnos a lehető legrosszabb párosítás jött össze. Az ő ihlete és múzsája rendszeresen összecsaptak, ami ideig-óráig jó is volt, de aztán mindig odáig fajult a dolog, hogy Ihlet elhúzta a csíkot és durcásan távol tartotta magát Múzsának még csak a gondolatától is. És néha hónapokig képtelenek voltak félretenni sértettségüket, és ezt persze a lány sínylette meg, és inkább kedvenceivel töltötte az időt, fanfictionöket írogatott, néha a legellenszenvesebb vagy ellentmondásosabb szereplővel, akit csak választani lehet egy történetből.

Ők is alapvetően jók voltak, egyikük sem volt pszichopata, dühöngő gyilkos, bár az tény, elég antiszoc. volt mindegyik. Elég, ha csak Perselus Piton nevét megemlítjük, és máris láthatjuk a lényeget, és neki ő, a bukott angyal (Castiel), a Szörnyeteg (Rumpelstiltskin), a szerencsétlen tudós (Rodney McKay), meg a démonok (Crowley, Meg Masters) voltak a kedvencei, akikben főleg a nyers, és néha bántó humor volt a közös, de csak néha.

És ennyi, még velük sem fejezett be egy történetet sem, amit elkezdett írni, sőt, ha jobban belegondolt, még egyetlen egy történetet sem fejezett be. Számtalanba belekezdett már, volt, aminek még vége is lett (ezekből lettek a novellák), de egyébként mindegyik ott függött a levegőben, befejezetlenül.

A lány néha komolyan elgondolkodott azon, hogy folytassa-e, hogy neki való-e ez az egész „írjunk regényeket” dolog, aztán jöttek a visszajelzések az ismerősöktől, barátoktól, és rá kellett jönnie, hogy talán csak a regényeknél is ez hiányzik a befejezéshez. A visszajelzés.

A lány rájött, hogy milyen hihetetlenül jó ötlet a Merengő nevű oldal. Ott fejezetenként lehet feltölteni egy-egy történetet és jobb esetben kritika (szebb szóval kommentár) is jön hozzá, ami előrelendíti az ügyet. Visszajelzések jönnek, hogy „Igen! Jó az, amit csinálsz, csak folytasd!” Ez hihetetlen erőt ad, meg persze a környezeti benyomások, amik tényleg segíthetnek, hogy Múzsa és Ihlet ismét összeálljanak, na meg egy kis tehetség sem árt.

A lány azon agyalt, hogy elkezdi feltölteni ezeket, hogy Múzsán keresztül meggyőzze Ihletet arról, hogy igenis érdemes békében élni. Mert akárhányszor összevesznek, Ihlet képtelen hamar megbocsátani és visszatérni, hogy rásegítsen a dolgokra. Annyira dacos volt és önérzetes, mindig azt várta, hogy Múzsa bocsánatot kérjen tőle, akkor is, ha nem ő volt a hibás. Ráadásul Múzsa sem volt épp kutya, ő is nagyon keményfejű tudott lenni és inkább italba fojtotta tehetetlen dühét. Az volt a baj, hogy még csak le sem tudott részegedni, ihatott akármennyit, földöntúli létezése nem adott erre lehetőséget.

És most is ez volt a helyzet, mindketten dühösek voltak, a másikat hibáztatták, önfejűek voltak és nem kértek bocsánatot, és nem jött a szivárvány. Illetve talán mégis.

Múzsa nagy szorgalmasan döntötte magába az italokat, miközben a tévét bámulta.

Megint az a fránya faszság! A búúk… És már a humorom sem a régi!
A lány a barátnőjével csevegett… órán. Mikor máskor? Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy az ember lánya a barátnőkkel csevegjen. Az óra valóban unalmas, főként az hangzik el ebből a tanár szájából is, mint a korábbiakéból, éppen csak nem szóról-szóra ismétli el az anyagot. Ötféle tanár, ötféle megfogalmazása ugyanannak az anyagnak, és az élet máris happy.

A lány őszintén szólva inkább a gyakorlaton lett volna, aztán rájött, hogy hoppá, hiszen a tanárok szerint épp azon ül…

Hmm, itt valami hibádzik, a gyakorlat nem arról szól, hogy azt valósítjuk meg fizikailag, amiről eddig elméletben tanultunk? Mégis miért ülünk akkor gazdasági számítások órán Elábét, Költséget meg hasonló érthetetlen dolgokat számolva? Most komolyan, mit kezdünk ezzel, ha majd a vendég előtt állva felvesszük a rendelést? Ja és a mikroorgazmusokról ne is beszéljünk. Ja nem, az mikroorganizmus, a tanár szerint nem ugyanaz a kettő… Tényleg, melyik marha szerint egyezik a két dolog? Az egyik sok kis örömet jelent, ami rendszerint a – nagyon – jó szex közben jelentkezik, a másik meg szabad szemmel nem látható legkisebb élő szervezeteket, amelyek azért léteznek, hogy kínlódást okozzanak órán, amiért századszorra említik meg őket.

Szerintem már ők is unják. És biztos csuklanak is, már ha a baktériumok képesek az ilyesmire. Természetesen mindenki tudja, hogy nem képesek rá, de azért tegyük fel, hogy elméletben azok, csak most, hogy legyen egy kis humoros vonala a szövegnek.

Szóval a lány ott ült és olvasta az üzenetet, majd a novellát, amit barátnője írt arról, hogy előző nap meglátta a szivárványt, ami elindított benne valamit. Múzsa felkapta a fejét.

– Ez már valami! – kiáltott fennhangon. Erősen koncentrált, egyetlen betűt, egyetlen érzést sem akart elmulasztani, miközben a lány olvasott. Mélyen meg volt hatva, ezt Múzsa is érezte, és látta, ahogy a lány szeme elhomályosul a könnyektől, mert ő meg éppen alig látott valamit a képernyőn. És ekkor elhatározta magát és felvette azt a telefont.

Sokáig győzködte Ihletet, számtalanszor bocsánatot kért, és mentális kapcsolatuk lévén elküldött mindent, amit ő is látott, és úgy tűnik, ez meggyőzte. Eleinte vonakodott, csak pár bekezdést sikerült kicsikarniuk közösen a lányból.

Ihlet most tényleg igazán dühös volt, de nem csak Múzsára, hanem Megérzésre is, amiért az nem döntötte le a lábáról a lányt, amiért nem győzte meg őt arról, hogy ne másolja be a tizenkét oldalas novellát a több, mint kétszáz oldalas kisregény helyére. Úgy tűnt ez minden baj forrása, a lány azóta nem tudott írni, tényleg olyan hihetetlenül jól fogalmazta meg azt a száz oldalt, amit nem mentett el több helyre, és annyira erősen próbálta felidézni, hogy mit is írt pontosan, és annyira… nem ment!

Pedig már épp kezdett belejönni, már majdnem az első könyv végére ért, a főszereplője már kezdett kilábalni a családja halála felett érzett mérhetetlen szenvedésből, már olyan közel járt, és a lány annyira dühös volt saját ostobasága miatt, hogy képtelen volt egy normális novellát, egy normális cikket összehozni.

Időről-időre felmerült benne, hogy mennyire hülye és idióta és mekkora egy barom volt! Időről-időre próbálta újra megírni azt a száz oldalt, de tudta, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha egy hipnózis alkalmával magnóra mondhatná [Apropó, nem ismer valaki egy ilyen orvost?], akkor hozhatná csak vissza, ha visszamehetne az időben.

Ó, hányszor kívánta már ezt! Hányszor próbálta megváltoztatni a megváltoztathatatlant! Miközben sejteleme sincs arról, hogy azok a szörnyűségek (szerettei halála), amik vele történtek, azok a hibák, amiket életében elkövetett (sok ilyen van), mind azért vannak, hogy előrelépjen, hogy tanuljon. Hogy megtanulja kezelni őket, hogy feldolgozza őket, hogy legközelebb helyesen döntsön. De mégis csak volt róla sejtelme, leírta egy novellában, ebben a kis szösszenetben, ám mégsem tudta felfogni ép ésszel. Belegondoltál már a végtelenbe? Hát ez pont olyan.

De hiszen ő maga választotta ezt, még régen, még mielőtt a földre jött és belekezdett nehéz életébe. Mindenki maga választja ki, hogy hová szülessen, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie, a lelki fejlődés érdekében. És ő ezt választotta magának, és úgy tűnik sokadik hibájából sem tanul. És ezért volt leginkább dühös magára, meg a világra. Tudta, hogy ezt le kell küzdeni, tudta, hogy fejlődnie kell, és mégsem tett semmit. Nem igazán tudta, hogyan tegye, és néha ez is csak kifogás volt.

Lényeg a lényeg, Ihlet piszkosul dühös volt, ennyire még soha nem volt az, de most meglátta a pislákoló fényt, a kibaszott hosszú, koromsötét alagút végén. Hosszú ideig tartott, hogy kissé lenyugodjon, és még mindig forrt benne a düh Megérzés iránt, aki úgy elcseszte, Múzsa iránt, aki folyton feldühítette, a lány iránt, aki nem volt képes hallgatni önmagára, és Ihlet magára is dühös volt, de most nagyon úgy tűnt, a lány barátnőjének szivárványa a lány szivárványát is jelentette.

Sziasztok!


Idétlen idők óta nem írtam semmi olyasmit, amit feltehettem volna a blogra. Igazán röstellem, de egyszerűen nem ment, Ihlet dühös volt és egy időre cserben hagyott, de ezt magamnak köszönhetem. Nemrég azonban történt valami. Mégpedig Ostika történt, és ez segített, szóval ezzel a novellával szeretném neki megköszönni a szivárványt és a bétáskodást! Meglepően őszintén írok ebben magamról, kissé felturbózva, és ez meglehetősen szokatlan tőlem. Rendben, hiszek dolgokban és ezt bevallom, és elmondom a véleményemet is dolgokról, valamint köztudott, hogy minden írásunkban kicsit magunkról írunk, hogy milyenek szeretnénk lenni, hogy kit kedvelünk, de itt és most nyíltan írok a saját hibáimról, és rólam tudni kell, hogy nagyon nehezen nyílok meg bárkinek is. Ha igen, akkor sem mondok el neki mindent. Előre bocsánatot kérek, de nincs olyan ember, akire minden titkomat rábíznám, mindenkinek elmondtam már dolgokat magamról, sokszor kényes dolgokat, de nincs olyan ember, aki együtt ismerné az összes létezőt. Hogy J. K. Rowling szavait idézzem: „Nem szívesen raknám egyetlen kosárba minden titkomat”. Persze itt most szó sincs olyasmiről, mint a Harry Potter hetedik kötetében, de azt hiszem nincs olyan ember, aki egy másik emberre bízná minden hülyeségét. Ebben gondolom, sok minden közrejátszik, legyen az a szégyenérzet, a gondolat, hogy az a barát, testvér, rokon, társ elveszti a bizalmam, vagy hogy totálisan bolondnak néz, esetleg kiábrándul. Ez velem is így van, és a hibáimat a legkevésbé sem szeretem szétkürtölni, gondolom, értitek miért. Most mégis sikerült összehozni ezt, ami a tegnapi noszogatás hatására esett meg, amit Ostikától kaptam a közösségi oldalon. Illetve ez adta a lendületet, hogy megírjam, de az ihletet a novellában leírt esemény hozta meg. És azt hiszem, ez kellett is, ez az őszinteség, hogy tovább tudjak lépni a holt pontról. Remélem ezek után sikerül több dolgot hoznom nektek. A Méreg folytatását egyelőre nem ígérem, de vannak más ötleteim, amik talán megvalósulhatnak. Reménykedem a legjobbakban.

Cofotka voltam